Csöpi

Csöpit egy esős vasárnap délután láttam meg, tömzsi teste egykedvűen - vagy elégedetten? nem tudtam megállapítani - pihent az ágyás szélénél. Csütörtökön láttam legközelebb, addig alig mozdult a helyéről. Ekkor határoztam el, hogy hazaviszem.


A gyerekek körbeállták, nézegették. Mondtam, itt fog lakni nálunk. A gyerekek körbeállták, már gyanakodva nézegették. Mi legyen a neve?, kérdeztem. Csöpi, mondta Marci rövid habozás után. Elfogadtuk az ötletet, a névadó után Bori csinos vackot rendezett be Csöpinek, aki megadóan tűrte a gondoskodást. Nem látszott rajta, hogy megrázta volna a költözés, jó étvággyal evett, gyakran kellett takarítani a vackát.
Másnap indultunk Balatonra, persze Csöpi is jött: velem utazott az anyósülésen. Jól érezte magát odalent, árnyékos helyet kerestünk neki, hűvöset. Egy reggel mégis kicsit megsütötte a nap, Csöpi visszahúzódóbb lett, mélázó, keveset jött-ment. Az ötödik napon már teljesen magába fordult, már nem is mozgott, visszavonult a saját világába.
Visszahoztuk Pestre, mindennap rá-ránéztünk, történt-e bármi változás az állapotában. Jó másfél hétre rá, egy péntek reggel Bori kiabált, hogy jöjjünk azonnal, nézzük meg, mi történt Csopivel.

Akkor okoltam magam, hogy elóző este nem pillantottam rá, nem néztem meg, mi van vele. Reggelre lezajlott minden: Csöpi régi gúnyája mozdulatlan volt, ő maga pedig türelmesen üldögélt felette. Hagyta, hogy szemügyre vegyük, egészen közelről, kicsit fáradt lehetett a nagy átalakulástól.
Amikor két órával később rákukkantottam, nem éri-e a nap, már nem engedett közel magához: ahogy érzékelte, hogy nyílik az erkélyajtó, szárnyra kapott, és jellegzetes csapongó röptével eltűnt a R. utca felé.