a sportriporterekről

Eszmélkedésem éveit sportrajongó atyával és öccsel felszerelkezve töltöttem, a telesport hozzátartozott a mindennapokhoz. Emlékszem Knézy Jenőre, amikor még csak egy volt belőle, Mattyasovszki Brigittára, Csisztu Zsuzsára, amikor még közvetített (örökké emlékezetes marad az athéni olimpia megnyitójáról megjegyzése egy sportolóról, aki "nem a szülőföldjén látta meg a napvilágot"), aztán később jött Szántó Dávid vagy Zelinka Ildikó. Ültek a stúdióban, állt rajtuk a ruha, látszott, hogy értenek legalább egy sportághoz legalább, mert csinálták, voltak válluk, tüdejük, fellépésük.

Most meg itt vannak ezek a féltüdejű, szűk mellkasú, csapott vállú gyerekek, akik mintha soha nem fociztak volna grundon, nem kergetőztek volna, nem tekertek volna le a Balatonhoz meg vissza, csak lóg rajtuk a zakó, labda vagy ütő nem tudom, mikor volt-e kezében, lábánál bármelyiknek. Gyűrődik az ing, biztos nagyon okos dolgokat mondanak a fociról a háttérműsorokban, de a legszívesebben hátba verném őket is, mint Marcit szoktam, hogy húzd már ki magad, kedves kisfiam