Leszek-e kutyából szalonna?

Szóval elvileg támogatom a gyerekek sportkarrierjét. Elvileg. Mert gyakorlatban már nem ilyen rózsás a helyzet. Akárhányszor belegondoltam, hogy egész augusztusban itthon pállunk leszünk a kánikulában, egy zokogó kismajom bv rázta bennem a rácsot. És akkor a Balaton helyett a meccsek helyett itthon töltött hétvégékről nem is beszéltünk. Ráadásul ez még csak egy gyerek, a mi lesz, ha Borit is berántja valami (akiből ráadásul kibújt a grófnő, és lovagolni vágyik meg teniszezni).

De Cs, csinálta becsülettel, hordta-vitte nemcsak Marcit, olykor az edzőt is a meccsekre, hétvégenként, reggel nyolcra a város túlfelébe akár. És Marci is csinálta becsülettel, szorgalmasan, tényleg, odaadással, edzésről sem hiányzott, meccsről meg pláne. Nem mondhatom, hogy ő a legügyesebb, de nagyon elszántan tolta végig az évet, és végül is nagyon jó helyen végzett a csapat, és az részt vehettek egy háromnapos országos tornán egy szép vidéki városban.
Egy csomó szülő lement megnézni a meccseket, és a berzenkedésemre, miszerint nem vesznek engem emberszámba a sportapukák, Cs, azt mondta, utazzunk le mi is, haverkodjunk a szülőkkel, jó lesz. Hallgattam rá, kettőnk közül ő a diplomata, meg a várost is szívesen megnéztem.

A hétvége bővelkedett váratlan fejleményekben, a legváratlanabb az volt, hogy néhány szülővel tényleg sikerült összebarátkoznom. Másik váratlan fejleményként szinte rekedtre ordítottam magam a meccseken (a gyerekeket összekeverték, nem a saját csapatukkal játszottak, tehát nem volt tétje a játéknak), A torna halál profin volt megszervezve, jó arculattal, plakátokkal, értelmes mondanivalóval (nem Bol-dog szintű kabalaállattal pl.) Továbbá Marci csapatának edzője, egy rendkívül rokonszenves teremtés megdicsérte, azt mondta, ésszel és higgadtan játszik, és szeretne még róla hallani, mert szerinte kosaras lesz belőle.
Meghatottságomban és döbbenetemben meg is fogadtam, hogy nem berzenkedem többet a sporthétvégék és -programok miatt. Kíváncsi vagyok, meddig fogom bírni.