hanem az, hogy mindig van valami, pörgök magam körül, mint a farkát kergető kutya, és nem bírok megállni, lassítani is csak nagy nehezen, és mindig jön valami csinálnivaló, jön-elmegy-jön helyette más. Tegnap beszélgetős esten voltam meghívott beszélgetőként, és felhívtam az egyik szervezőt, mi ez, meg nyugtasson meg egy kicsit, és amikor háromnegyed 11-kor azt mondta, hogy most kelt, és nem főtt le még a kávéja, hát azt hittem, ott dobom el a telefont, aztán végül is akkor nyugodtam meg, amikor személyesen is találkoztunk, és megláttam a helyet, és megállapítottam, hogy nyugodtan maradhatok a kapucnis piros pulcsimban, rajta a gúvadt szemű rókával. Később aztán az én szemem is gúvadt, mert elszoktam én már az olyan kifejezésektől, hogy az amerikai modernizmus eszköztárát felvonultató poétika, meg eszképizmus meg a többi irodalmár bullshit, na ezért sem szerettem a modern irodalommal foglalkozó órákat, mert ez a szövegelés ment megállás nélkül, Na de itt aztán leálltak hálistennek elég hamar abbahagyták ezt a vonalat a beszélgetőpartnereim, akik közül, meg közönségből is nyilvánvalóan a legidősebbnél is minimum tíz évvel öregebb voltam, ez az a korosztály, amelyik már bámulatba esik a ténytől, hogy az ember fejjel lefelé is elolvassa cirill betűkkel, hogy szputnyik - saját tapasztalat.
Persze tudom, hogy nem kéne, vagy nem így, vagy nem ennyit vagy nem tudom, nem kéne ennyi könyv, nem kéne ennyi más meló, de csak pörgök a farkam után, és úgy tűnik, sosem sikerül elkapnom.
A baj, az, hogy a végén kiderül, hogy valójában farkad sincs... Bluemoon
VálaszTörlés