Milyen igazságtalan az
élet ember: ez a mai idő tuti nem zavart volna máshol, mondjuk Skóciában vagy Izlandon
vagy bárhol ahol van tengerpart, itt meg ki nem állhattam, hogy vizes lett a pöttyös nyereghuzatom, meg fázott a kezem meg kénytelen voltam kapucniban biciklizni. A múlt héten egy hasonlóan derűs napon nézegettem vissza kedélyjavító célzattal az utazáson készült telefonos fotókat az elmúlt öt évből.
Iuvat memnisse beati temporis, azaz jó emlékezni a boldog időkre, mondotta Ovidius, és tényleg, neki szegénynek volt ideje rá a fekete-tengeri száműzetésében, rengeteget fázott szegény, még ha nem is biciklizett esőben. Kicsit hezitáltam, de végül úgy döntöttem felteszem a képekből készült montászokat, elvégre én is szeretem más képeit nézegetni. Én könnyedén, felelősség nélkül nyomom a gombot, mint süket a csengőt, de most jöttem rá, hogy néhány helyről egyáltalán nincs fotóm - elvesztek egy rendszerfrissítésnél, Walesben pedig nem is fotóztam, és hiába voltunk Egyiptomban sokszor, az országból szinte semmit nem láttunk, csak amíg be nem buszoztunk a kikötőbe, ott felszálltunk a hajóra, onnan meg egy héttel később szálltunk le. Víz alatt pedig felelősség nélkül sem fényképezem.
Szóval itt jártunk:
Lappföld
Ez volt az első alkalom, hogy északra utaztunk, a már induló tavaszból a mínusz húsz fokba, a sarkkörtől pár száz kilométerre északra. Természetfotósokkal mentünk, laza társaság volt - szeretek fotósokkal utazni egyébként -, és sose gondoltam volna, de szerettem a harapós hideget, a fölénk tornyosuló hófalakat, a hótalpon gyaloglást, a tiszta, éles napsütésben egyértelműen elváló formákat, szigorú színeket. Lappföld óta tudom, hogy igazán északra húz a szívem.
Toszkána
Míg Lappföldön egyáltalán nem fáztam, Toszkánában majd megvett az isten hidege. Ide is fotósokkal mentünk, de nem a laza, gatyában flangálós, borostás társasággal, hanem egy kicsit rongyrázósabb, fennhéjázósabb, csak fotósokkal bratyizunk fajtával. A város maga Pienza, az igazi reneszánsz elvek szerint épített város: II. Pius pápa szülővárosát ledózeroltatta, és kora legmenőbb építészeivel építtette újjá (és persze saját magáról nevezte el), A városhoz pedig azóta nem nagyon nyúlt senki. Magyar vonatkozás, hogy II. Pius Janus Pannonius kenyeres pajtása volt, együtt töltötték diákéveiket Guarino mesternél, csak a későbbi pápa még Aeanas Sylvius Piccolomini néven folytatta tanulmányait és írta vaskosan erotikus költeményeit.
Raja Ampat
Sose gondoltam, hogy valaha eljutok ide, aztán amikor először eljutottunk, sose gondoltam, hogy eljutok még egyszer, de hát köszönhetően például
ennek a képnek - kétszer is voltunk a négy királyról elnevezett tartományban, a Wallace-vonal túloldalán (sőt, a Wallace-vonalon túl háromszor is voltam). Láttam kölyökcápát, és akkora ráját, mint egy hegy, láttam pisztolyrákot és tintahalakat, láttam paradicsommadarat, hófehér homokos tengerpart fölé benyúló pálmákat, gyalogoltam térdig érő sárban a mangróveerdőben, kapaszkodtam gyökerekbe a hegyoldalon a zuhogó esőtől sáros esőerdei ösvényen, ettem a kakaófatermését a kapaszkodástól sáros kézzel, hallgattam a madarak rikoltásait a párálló erdőben hajnalban. Láttam szőke hajú fekete gyerekeket majomként felmászni a hajóra, láttam, milyen, amikor kipúposodik a víz az apály vagy a dagály közepén a nyílt tengeren, akkora az áramlás. El sem tudom mondani, mi mindent láttam még víz alatt és víz fölött. A legmeglepőbb dolog mégis egy sorongi utcai büfében történt, ahol - amikor nem kértünk jeget a narancslébe - langyosan kaptuk.
Skócia
Ez az út eredetileg Írországnak indult, aztán Skócia lett belőle. Ez a második skót utunk volt egyébként, először északon voltunk, Invernessben meg a hegyvidéken, Inverness meseszép, az utolsó ott töltött napunkon egy vörös szakállas kobold sörözött a szomszéd asztalnál. Edinburgh környéke kicsit urbánusabb már, a város pedig rettenetesen zsúfolt volt (egyszerre jártunk ott a királynővel). A várat nem is néztük meg, láttunk viszont rengeteg madarat, lundát, szulát, mindenféle sirályt és kormoránt, kastélyokat és még mindig álló középkori szűk lépcsőjű kolostorokat és elképesztő várakat. A leginkább mégis a nagy tengerparti sétákra emlékszem, ahogy fújt a szél, magával sodorta a hangokat, a vizes homokban kutyák szaladgáltak, a szulák eleven torpedókként csapódtak a vízben. Az első nap fish and chipset ettem, és becsíptem a cidertől, és egy rémálom volt beüzemelni a zuhanyt. Minden este a pubban vacsoráztunk. Megértem a királynőt, hogy odavan Skóciáért.
Izland
Kis létszámú túra, három természetfotóssal. Embert alig láttunk magunkon kívül, csak nagy tágas tereket. Nem volt hideg egyébként, legalábbis annyira nem, mint Lappföldön, de mindig fújt a szél. Izlandon mintha óriások játszottak volna tájépítősdit, ami dombocskának tűnt, az embermagasságú óriási homokhalomnak bizonyult közelről. Ettünk egy igazi világvégi fogadóban, amitől keletre a tengeren túl már Európa volt, ültünk hójáróban, néztük a hatalmas vízeséseket, a szőke pónikat, a kopárrá tarolt, csupa zöld tájat. Talán a szél, talán a tágas terek miatt, de Izlandról először a szabadság jut az eszembe. Ha egyszer remetének állok, Izlandon leszek remete, esetleg valamelyik kis skót szigeten.
Azerbajdzsán
A kelet, az kelet, és Azerbajdzsán félúton van Kelet és Nyugat között. Végre hasznát vettük az orosztanulásnak, sőt a vegyes társaságban - ahol eleve fura volt egyedüli európainak lenni - kifejezetten királyságnak bizonyult, hogy olvastuk a cirill betűket. Azerbajdzsán egyébként furcsán ismerős volt, a szovjet időből megmaradt rengeteg hétköznapi tárggyal, a cukortartóval, a vastag falú, rombuszmintás poharakkal, a sószóróval, a rengeteg török jövevényszó eredetijével, a vastag nyakú alföldi pásztoroknak tűnő embereivel, az itt-ott megmaradó Lenin-képekkel. És amikor már elhitte az ember, hogy ismerős, akkor következett valami nagyon egzotikus, diókrémmel töltött padlizsán mondjuk, vagy olyan piac, hogy még a fonyódi is elbújhat mellette, arab módra tökéletesen nyírott frizurájú férfiak és csupa arany fogsorú középkorú nők. És keleti a politikai rendszer is, amitől nem elválasztható persze az olaj, a bakui elképesztő épületek, amelyek közül ha egy is Budapesten állna, hát a földhöz verdesnénk az ülepünk a boldogságtól. Ott meg van belőle tucatszám.
meg persze Balaton
mert ez az alfa és ómega.
