sok

csütörtökön (az ideálinál sokkal tovább tartó) zárás, aztán egy réges-régi ismerősömmel (a kelleténél hosszabb) találkozó, másnap reggel (a szükségesnél tovább tartó) vacakolás a bubival, szerencsétlenedés a nyeregben, jézusom, nem arra fordul, amerre a kosár áll, jóleső áttekerés, váratlanul időben megérkezés, elmondandók elmondása (nem volt panasz a megjelenésemre), életem eddig egyik legrosszabb ebédjének részleges elfogyasztása (az ún. gyümölcsleves leírására azóta sem találok szavakat), az utcára kilépve a magas sarkú cipőm sarka beszorul a sárlehúzó rácsba, szállok, mint a győzelmi zászló, de szerencsére nem esem el mégsem.
Végigcsattogok, immár kényelmes saruban, gyerekkorom helyszínén, a kánikula terpeszkedik a város fölött, és csak nézek, mindenhol ott ül egy-egy szerencsétlen hajléktalan, az utcák piszkosak, minden csupa csikk, az út szélén szemre hetek óta száradnak a lesorvadt levelek és mindenféle növényi hordalékok. A fák levele tiszta por.  Kiábrándító. Bemegyek egy bankfiókba felvilágosítást kérni, a festett szőke ügyintéző lány stílusa üdítően hibbant. Megköszönöm a tájékoztatást, és hogy jólesett ilyen formában hallani mindezt. Veszek mindenféle tortát, leülünk D-vel az utolsó órára, a süteményes csomagot magam mellé teszem. Kérdezem D-t, mit vár magától hétfőn, azt feleli, szeretné meglepni a tanárt. Elmosolyodik közben, a mosolyától megszépül a zárkózott kamaszarca, úgy legyen, mondom rá. A mintegy öt méter hosszú pad nem elég egy kislánynak, ráhuppan a torták szélére, szóvá teszem.
Megpróbálom megkeresni a Sz. cukrászdát a nosztalgia jegyében, már egy éve bezárt, mondja a fiatal fagyis lány kicsit előbb, oké. Visszaballagok a kisparkba, ezen az úton jártam óvodásként, és féltünk az alagsori ablakokból látszó emberektől. Olvasok egy kicsit, nézem a sok kivakarhatatlan csikket a macskakövek között, próbálom kitalálni, tetszene-e a város, ha turista lennék.
Megjön I. beülök a cuki kis autóba, csak ücsörgök hátul és lesek ki a fejemből, beszélgetünk J-vel hármasban, kocogunk ki, és iszonyú érdekes témákról esik szó (azaz J. mesél), kiérünk H-hez, rottyon vagyok már teljesen, de kapok kávét, a ház nagyon szép, a kert gyönyörű, és megvitatunk dolgokat, nagyon gondolatébresztő az egész (ha nem utálnám velejéig? velőmig? ezt a szót, azt mondanám: inspiráló), aztán megjön M. és E (lassan elfogynak a betűk, ezért a 18 éven aluliakat nem említem),  rengeteget eszünk, iszunk, és elképesztő sokat nevetünk, a sok nevetés átmos, átmos, és mikor az éjszaka közepén itthon kikászálódom I. kis meseautójából, üdébbnek érzem magam, mint amikor még előző nap reggel elindultam a bubi nyergében előadni.

az előzőhöz

- Jaj! Nem túl alacsony itt a víz? Nem ütötted meg magad, B, ahogy belefordítottalak a fánkról*?
- Nem, anya, nem fáj semmi! Csak nekicsapódtam az iszapnak. De semmi gond! Ugrálhatok a hátadról?

*kb. egy méter átmérőjű, felfújható fánk.

Valamint:
kipróbáltam és beleszerettem a SUP-ba, egy fölfújhatót volt szerencsém kipróbálni, és mindenki legnagyobb ámulatára felmásztam rá, majd felegyenesedtem, képes voltam megfogni az evezőt és evezni kezdtem, ahelyett, hogy nemes egyszerűséggel lefordultam volna róla a vízbe. És azóta SUP-olni vágyom reggel, délben és este - már amikor nem a világszép kajakomban hasítom a vizet éppen.

Próbáljátok ki. SUP-olni jó. 

a szokásos augusztusi vizes bejegyzés

Nem mondom, hogy a nevelési célkitűzéseimet sikerült maradéktalanul elérni, de feltett szándékom volt, hogy kis strandembereket nevelek magam körül, akik nem félnek a víztől, sőt visongva ugrálnak belefele, és lehet velük dobálózni, meg beborogatni őket mindenféle felfújható és nem felfűjható tárgyakról, meg birkózni velük, és felhozzák a medence aljáról a beleszórt aprópénzt.

És úgy tűnik, fáradozásaim, miszerint M-t babaúszásra hordtam, B. félévesen rendszeres látogatója volt a strandnak, és elszántan próbált kievickélni a karikából, és elindulni a túlpart felé, a rengeteg zsipp-zsuppolás a vízben, a folyamatos dobálások meghozták az eredményt. És igen, én vagyok az az infantilis anyuka, aki ha elmegy vizes gyermeke mellett, szó és kérdés nélkül belöki a medencébe (ráadásul ez kölcsönösen működik - tavaly egy apuka konkrétan lefagyott a látványtól remélem, nem a fürdőruhás alakom okozta a sokkot), egyrészt mert ezt rendkívül szórakoztatónak találom, másrészt meg az úszás tudás szerintem nem ott kezdődik, hogy jól nevelten, fejünket kidugva tempózunk a hibátlanul csempézett medencében, hanem nem szabad félni a víztől, a váratlan vízbe eséstől, és tudni kell kezelni a helyzetet.

Szóval két zsenge korú strandemberrel és szintén strandemberré avanzsált apjukkal járunk strandra, és lehet birkózni meg labdázni meg egymás beborogatni a vízbe, és nevetve-prüszkölve jönnek ki a víz alól, a sok kis strandember. 

Szombati

- Anya! Anya! Majdnem kakis lett a fenekem, teljesen össze van kenve a deszka! - hangzott el a révfülöpi toi-toi sor előtt az egyik fülkéből kilépő gyereklány szájából, és a mondat elnyerte a nap leghatásosabb közlése címet, mert még a küszöb előtt sikerült elegánsan irányt változtatnom.

én igenis léphetek kétszer ugyanabba a folyóba

Nem, természetesen most sem tudom megoldani, ahogy tavaly, hogy minden zökkenőmentesen menjen, hogy az edzőtáborok ne üssék a kifizetett, lezsírozott nyaralást, mert idén minden másképp és máskor van, mint tavaly, csak az ugyanaz, hogy mindenről a legutolsó pillanatban kapok értesítést.
És nem, nem akarok a 13 éves nélkül elutazni, elég lesz majd később, de most tengerezzen, vihogjon, ugráljon a hullámokban, tanuljon uszonyozni, idétlenkedjen, menjen az idegeimre (fog). Épp elég nagy szakítószilárdságot kíván egy tehetséges és szorgalmas gyerek útját egyengetni, olyan jó lenne, ha legalább az illetékesek a szakszövetségben nem nehezítenék meg a dolgot.

Mai megpróbáltatásaim, azaz a korábbi bejegyzések témái egyetlen posztban

Nem is tudom, a délutánból melyik pillanat volt a legemlékezetesebb.

Amikor a lányom barátnője, aki többször és hangsúlyosan biztosított róla, hogy ő márpedig _tud_ úszni, a kérésemre, miszerint a medence szélétől elrúgva magát ússzon hozzám el három tempót, visszakérdezett, hogy muszáj-e, majd miután megerősítettem, hogy az, mert szeretném látni, mennyire tud úszni, ha már ragaszkodott a 140 cm-s vízhez, sikoltozva, kapálózva _egy_helyben elmerül?

Vagy amikor a fiam - már a kisvízben - jó gondolatnak tartotta könyökkel ráugrani a tarkómra, majd kirántania úgy alólam a lábam, hogy azóta ropog a jobb térdem?

Vagy amikor konstatáltam, hogy ha két nyolcéves ül a hátamra, úszás közben olyan mélyen lenyomnak a víz alá, hogy pipával sem kapok levegőt, de ezt nem veszik észre?

Vagy amikor sikongatva próbáltak fenn maradni hátamon, és fülsértő hangerővel azt kiabálták, hogy víziló, víziló?

Csak a szépre emlékezem

Elkezdtem írni egy bejegyzést, hogy jaj, mennyire szerettem volna elmenni evezni, mert evezni mennyire király dolog, és ellentétben a búvárkodással, gyerekekkel is lehet csinálni. És régóta szeretnék elmenni evezni nagyjából bárhová, de maradjunk a rögvalónál, és kinéztük az Ipolyt, és szívós munkával legyőzve az elém tornyosuló akadályokat (gyerekek, nevezetesen Marci szájhúzása, a kölcsönzős vacakolása, akinél váratlanul elfogytak a kölcsönözhető túrakenuk), a nyögvenyelős készülődés után elindultunk itthonról negyedórás késéssel, pedig már kedvem sem volt az egészhez. A helyszínen kiderült, hogy mi ugyan pontosan érkeztünk, de az előttünk jövők nem, a kölcsönzős ember (aki egyébként nagyon korrekten később elnézést kért a fenti vacakolásért) tehát késett, aztán kiderült, hogy valamit rosszul néztem, mert jóval többet evezünk, mint ahogy gondoltunk, így aztán a csomagolt enni- és innivaló bizonyult szűkösnek, de aug. 20. lévén nemigen volt nyitva semmi, de Cs. azért csak észrevett szerencsére egy nyitott boltot, úgyhogy legalább vízből feltankoltunk, aztán megérkeztünk, és vízre került a csónak, bele a vízhatlan zsákok, és beszálltunk mi mind.

És azt akartam írni még, hogy megállás nélkül ilyeneket mondtunk felváltva, hogy ki mocorog már megint, meg megint billeg a csónak, meg nem megmondtam, hogy ne fészkelődjetek. Aztán kikötöttünk, Marci átvette a fürdőgatyáját, és épp amikor azt mondta volna, hogy érzem, hogy történik még valami mindjárt, beleakadt a lába a nadrágszárba, és arccal előre óriásit esett a folyóba. Aztán Bori kagylót gyűjtött, Marci fürdött, és ötpercenként nyavalyogtak csokiért/szendvicsért/vízért, a csónakban fészkelődtek, a csónak mocorgott, aztán kérdezgették, mikor érünk már oda, és Cs-val megfogadtuk, hogy legközelebb kettesben megyünk el evezni

De ha öt nap távlatából visszagondolok a szombatra, nem ez jut az eszembe, hanem a víz fölött táncoló szitakötők, az, ahogy végig a Duna torkolatáig előttünk felröppenő és húsz méter után le-leszállt a szürkegém, amit mintha egy napon át üldöztünk volna, az előttünk átsüvítő jégmadarak, a kócsag a száraz ágakon, a hatalmas hal, ami felvetette magát, az a hárséhoz hasonító virágillat, a kis szigeten bátran termést hozó paradicsom növényke. Az evező ismerős fogása jut eszembe, a több mint tíz év távlatából is megtalált mozdulatok, amelyektől másnap kellemesen sajgott a hátam, és legalább egy napig egyenesen tartottam magam. Eszembe jut az aranyfényben fürdő Duna-part, a hazaút során elénk-elénk villanó világbajnok látvány. És bármikor mennék vissza, azonnal, csak több ennivalót csomagolnék legfeljebb.

Csöpi

Csöpit egy esős vasárnap délután láttam meg, tömzsi teste egykedvűen - vagy elégedetten? nem tudtam megállapítani - pihent az ágyás szélénél. Csütörtökön láttam legközelebb, addig alig mozdult a helyéről. Ekkor határoztam el, hogy hazaviszem.

Tegyetek el befőttet

Arra jutottam, hogy nem nyaralunk itt szigorúan véve, hanem élünk, felvesszük a két héttel ez előtti ritmust, járunk bevásárolni, szódáért meg piacra is, főzök és hallgatjuk a kosárlabda puf-puf-puffogását a ház mögül, megjöttek a kismacskák is, van belőlük négy, még nagyon félnek ugyan, de a kaját, azt persze elfogadják, sőt reggel egy méretes patkányt terített az anyjuk kedves gesztusként a kerti csaphoz, sütöttünk ma is pitét a kicsikkel, kaptam a szomszédból öt kiló szilvát, a ház mögé meg felcsíptettünk ruhaszárító kötélre egy egérrágta, ezért félbe hajtott lepedőt, és arra vetítünk, és ahogy kavartam ma a bíborszín lekvárt, hátul meg a recept szerint finoman gyöngyözött a befőttek mellett a nagy kék lábosban a víz a nedves dunsztnak, arra gondoltam, most teszem el én is ezt, hogy majd erre fogok emlékezni, hogy szakad rólam a víz, kinn neszel az eső, és hogy ez volt az a nyár, amikor Borinak hiányzott mindkét felső metszőfoga, és elképesztő cukin volt pösze, hogy lehoztunk egy hernyót, akit Marci javaslatára Csöpinek neveztünk el, és Csöpi öt nap múlva a bebábozódás mellett döntött, és mindennap esik egy kicsit, és Bori megkérdezte, hogy a nagypapa tényleg tud-e szteppelni (nem), és Cs. komolyan elkáromkodta magát a helyi McDonaldsban, és amikor megkérdeztem, mi a baj,felpillantott a telefonjából, azt mondta: a francba, nyertem.

Idézetek

Be: Marci, te nagyobb vagy, mint a saját anyukád!

**** 

Bo: Én olyan leszek, aki rajzol, és eladja, és abból él. Rajzművész.

É: Nagyon jó. És te mi leszel, kisfiam?

M: Én? NBA-kosaras.

É: És kint fogsz játszani Amerikában?

M: Igen.

É: Hazajössz néha majd meglátogatni?

M: Talán.

É: És én kimehetek hozzád látogatóba?

M: Talán.

D: Marci, ha neked lennék, mondanám: mindig, mert nekem folyton hiányzik anya. Most is. Nagyon.

****

Bo: Anya! Anya! Gyere! Egeret fogott a macska!

P: Szerintem nem is egér...

?: Tehát Wales-Portugália: 0:0, egyelőre, de élvezetes a mérkőzés.

M: Cickány! Akkor cickány!

Bo: Ha cickány, akkor nem eszi meg. Csak megöli.

É: Lehet, hogy pocok.

Be: Elengedte. Megfogja!

É: Játszik vele. 

Be: Hogy cincog! Megpróbál elszaladni. 

?: Bale remek cselt mutatott be...

P: Hova lett? Hozom a telefonom, majd azzal világítok. 

Be: Szegény kisegér...

É: Az a szegény kisegér ha beszabadul a házba, összerág meg összepiszkít ám mindent...

Be: Nem lehetne eltaposni?

É: Majd a macska elkapja.

P: Ha sikerül neki. 

?: Senki sem várta Walest a negyeddöntőbe, bravúros teljesítmény az újonc csapattól...

Bo: Hajrá-hajrá, macska! Hajrá-hajrá, macska! 

P: Én az egérnek drukkolok.

M: Elkapta! 

P: Megeszi!

Bo: Akkor nem cickány. 

Be. Megette.

M: Akkor menjünk vissza meccset nézni,

****

D: Le kell másolnom azt a rajzot! Le kell! Le kell!

É: Danikám nem kell. Ha nem másolod le, akkor sem történik semmi. Nem visz el a rendőr,

Bo: Vagy a baszkandúr,

****

Cs: Szóval nem tudtad bekapcsolni a projektort? 

É: Nem. Nyomkodtam összevissza, de nem csinált semmit. 

Ca. Miután kikapcsoltátok, rögtön ki lett húzva? 

É: Úgy emlékszem, nem. Nem. Azt hiszem, nem. 

Cs. Csak mert ha igen, megsült a lámpa benne, és ki kell cserélni. 

É: Jaj. 

Cs. Na nézzük. Bekapcsolom... Félrehúztad ezt a lapkát az izzó elől? 

É: Ööö. Azt? Ja, azt nem. Nem is tudtam, hogy van olyan. 

  

Hetem

Úgy kezdődött, hogy nem akaródzott elindulni egyáltalán péntek este, de aztán elindultunk mégis tíz körül, és milyen jól tettük, hogy nem előbb, mert így sem voltak kevesen a sztrádán, és leértünk éjféltájt simán. Másnap egy kávé után, ötvenes naptejjel felfegyverkezve indultunk neki Boglárnak, hát ekkora tömeget 9 körül még nem láttam a Balaton-átúszáson, és akkor meg különösen aggasztó lett a helyzet, amikor az egyik rendező már karszalagot sem tudott adni, csak rajzolt egy nagy U betűt a karomra, és beálltam a kilométeres sorba a hajóhoz.
Mögöttem egy kamaszkorú pár tépte egymást, kölcsönösen szemrehányva, hogy a fiú milyen ügyetlen a labdajátékokban, és a lány miért nem védte meg társaságban (mindkettő úszó egyébként). Nagyon romi volt, tényleg, engem mindig elképeszt, hogy fizikailag tökéletes emberek, elképesztő fizikummal, vonzó külsővel milyen állati nagy baromságokon képesek hajba kapni.
Az oltári tömeg dacára nagyon flottul ment minden, szépen eloszlott az a sok ember mindenütt, a kompon még egy apukával is találkoztam, aki persze nem ismert meg, de ezt betudtam a szemüvegnek, mert én ugyan nem úszom kontaktlencsében meg úszószemüvegben, hogy úgy nézzek ki a nap végére, mint egy inverz mosómedve.
A vízben a másfeledik kilométer után azért hirtelen eléheztem, még jó, hogy Cs. egy csokiszelettel bocsátott utamra (a kompon meg is ettem), az egy kávé valószínűleg kevésnek bizonyult volna az 5,2 km-re. Szóval akkor nehéz volt belátni, hogy fogok én még kétszer ennyit leúszni, de aztán beleálltam meg belehúztam, és a 4,5-től már a Solsbury Hill  ment a fejemben, előtte meg a következő különszámot raktam össze fejben.

Végül elvesztettem a Balatonban egy hajgumit és egy csatot, de sikerült végre ismét 3 óra alá mennem, jövőre megpróbálom végig meghúzni, hogy közelítsem megint a 2:30 felé. 

Aztán voltunk hamburgerezni meg mcdonaldsozni meg ettünk lángost is, és lent volt Sz meg D., hordtam I-t a fonyódi rendelőbe, és ha már ott jártam a piacnál, mellékesen vettem vagy hét kiló barackot befőzni, leszedtem a maradék meggyet, kerestem internetet, de nem volt, már a disznóólnál is csak gyengén. Sütöttünk a kicsikkel pitét, néztünk kivetítőn focimeccset, gardírozuk az erre egyáltalán nem fogékony macskákat, meglátogattuk Bori barátnőjét, V-t Bogláron, ahol irgalmatlan nagy társaság strandolt együtt rengeteg gyerekkel, és ráadásul scrabble-zni is szerettek, úgyhogy már két partiban maradhattam alul, de jó volt, kitakarítottam a házat, mert jött M és a két fiú, és a sátorban aludtak persze, lestük a hattyúkat, ittunk fröccsöt, ettünk fagyit meg lángost. Alig várom, hogy visszamenjünk.

Scripta manent

Mindenkeppen rögzíteni szeretném még a balatoni nyaralás mélypontját, ami történetesen egy csütörtök estére esett, amikor engedve a közelben nyaraló P. javaslatának (akivel kb a homokozóból ismerjük egymást), és bementünk a közeli szabadstrandra, ahol a szezonra vurstli ütött tanyát, dodzsemmel, ugrálóvárral, körhintával. P. két fia és Marci persze dodzsemezni vágyott, Bori kijelentette, hogy ô is, de vezetni akar, Marciban viszont felcsapott a tesztoszteron, és fitymáló hangnemben elzárkózott az anyósülés lehetôségétôl. Úgyhogy ô egyedül ment, én Borival (Cs. már Pesten dolgozott), és persze engedtem vezetni is, ami kb az elsô öt másodpercben tûnt megfelelô döntésnek, amikor Bori tövig nyomott gázpedállal nyílegyenesen a falnak vitte a dodzsemet. Már bicegve szálltam ki a dodzsembôl, az este folyamán a térdem kb a kétszeresére dagadt (pedig nem kicsi amúgy sem), és csak hajlítani és terhelni nem tudtam. Mire hazaértünk, simán átláttam a bot, illetve a járókeret hasznosságát, ám a házba belépve kedélyemen nem javított az átható macskabûz, ugyanis az egyik édibédi kölyökmacskát véletlenül bezártuk, és ô nem töltötte tétlenül távollétünk óráit. Sajnos a bojlert sem hozta még vissza a szerelô, tehát meleg víz sem volt, a fürdéshez, mosogatáshoz a tûzhelyen melegítettem. Tagadhatatlanul - a szó eredeti értelmében - kihívó feladatnak éreztem a tízliteres forró vizes lábassal a kezemben átbicegni a konyhából a zuhanyfülkéig, kétszer egymás után. Ès noha - mióta Marci gipszelésére öt órát vártunk - családilag a f-i egészségházzal riogatjuk egymást, aznap este komolyan fontolóra vettem, hogy másnap ott kezdjük a napot. Mindenesetre atombiztos borogatószettet fabrikáltam egy kisebb törülközô és egy bringás térdvédô felhasználàsával, majd késô éjjel nyugovóra tértem.
A reggel viszont happy endet hozott, a gyerekek sokáig hagytak aludni, a lábam többé-kevésbé mûködött (erôbôl nyomni a pedált és guggolni még kényelmetlen), és a szerelô is visszahozta a bojlert délután.

Az elmúlt hét legizgalmasabb eseményeiből

- Amikor kiderült, hogy minden erőfeszítés dacára megadja magát a komputerem, és 3 méteres mélységben is 12 métert mutat
- Amikor egy termetes titán íjhal az uszonyaimat harapdálva kerget
- Amikor 20 méter mélyen egyszerűen a kezemben marad a maszkom
- Amikor 5 méteren viszont a hullámverés tépi le a fejemről - vajon elérem az áramlással szembeúszva, az tőlem pár méterre kifeszített kötelet? Vajon félig vaksin, maszk nélkül meg fogom találni a vízben, hogy megkapaszkodjam benne? Vajon elférek a hajó és a mellette imbolygó motorcsónak között?
- Amikor húsz ember derül az útlevélképem láttán.
- Amikor feltűnnek a delinek a kékben.
- Amikor egész délelőtt együtt úszkálunk velük.

Odeur locale

Hiába a kőcsipkés épületek
Hiába az arcomba csapó szél
Hiába a levelek susogása
A folyó felett átívelő hidak kecsessége

Ennyit a szakmai ambícióimról

Szóval az esküvő

Már sokszor próbáltam fejben összerakni egy koherens bejegyzést erről a tárgyról, de mindannyiszor az abszurd részletek jutottak csak az eszembe. Hát tessék, leírom ezeket.

Piac II.

A Mesterségek Ünnepére régen szerettem volna elmenni, és idén végül is összejött. Igazság szerint elveimmel ellenkezik, hogy csak azért fizessek, hogy bemenjek valahová, ahol még további jelentékeny összegeket verek el, de van ám Széchenyi kártyám, úgyhogy annak terhére urizáltam, mindent fizetett a gróf.

Piac I.

A f-i piacon minden van. Tömeg is, meleg is, ezért a gyerekekkel kimenni csak haladó önsorsrontóknak való gyakorlat, és ezt ha lehet, mellőzöm. A piacokért Cs. sincs oda, a tömegért meg pláne, viszont ahol tömeg  van, ott nincsenek könnyen megközelíthető parkolóhelyek, márpedig utálok parkolni, és nem is tudok -  tehát viszonylag ritkán járok a f-i piacra. Viszont bluemoonnal egy forrónak ígérkező nyári nap reggelén felkerekedtünk, és elmentünk a f-i piacra.
A f-i piacon volt minden tényleg. Őszibarack, lapított és gömbölyű, fehér málna és feketeszeder, kutyakölyök és szódafej, gyönyörű mustkátli 200 forintért, házikolbász, ringlószilva, sziámi kismacska és nyolcféle méz, dinnye és operapartitúra, régi írógép és rugós mérleg, ezüst étkészlet és szamovár, NDK tuemixgéphez illő öntöttüveg pohár, steakhoz való eszcájgkészlet, klarinét és csiszoltüveg vázák. A  kötelező körökön  kívül vételeztem két mesekönyvet összesen 1500 forintért - az egyik az én kedvencem saját gyerekkoromból, de darabokban van, és mindig félek, hogy elveszik a fele, a másik meg olyan meseszép volt, hogy belelapoztam, és a szemem-szám elállt, és egyszerűen muszáj volt megvennem. Emellett Marcinak megvettem a Kupolaváros titka című képregényt, amelyet miután kiolvasott, élvezettel olvasták a felnőtt férfiak is.

A piacnak egy része az igazi bolhapiac, nagy dobozokba van beledobálva minden elképzelhető és elképzelhetetlen tárgy. Volt ott patikába való régi gyógyszeres üvegek, tányérok, villák, egy német nyelvű mozifilmtekercs, egy rendkívül ellenszenves párt ábrázoló esküvői fotó, fekete-fehér képekkel teli fotóalbum  teli közel-keleti helyszínekről, és mind közül a levisszataszítóbb: egy igazi tollkoszorú hungarocell alapra tűzött valódi madártollakból. Ha 10 db bármit vett az ember, 1500 forintért fizetett. Úgyhogy túrtunk bluemoonnal szorgosan, és lett sósvasalónk meg bronzszínű tálcánk, kis korsónk és virágos bögrénk (Borinak) meg két másik nekem és biztos még egy csomó minden, de csak ezekre emlékszem, meg arra, hogy mire összeszedtük a tíz tárgyat, már nagyon meleg lett, és tiszta kosz lett a kezünk, de a jól végzett munka örömével ültünk be az autóba, hogy micsoda kincsekre leltünk.

Kikapcs

Már sárgák a fények
Fölöttem a meggyfa
Épp csak lengek a függőágyban
A gyerekek a nagy fánál játszanak
Török Bobbinak nevezték el, nem tudtam követni, miért
Kémregényt olvasok, a szereplők elvtársazzák egymást és presszóba járnak és az imperialisták ellen küzdenek
Fecskék röpködnek
A galambok alatt meghajlik a fenyő
Az utca végéről felhangzik a fagyisautó dallama


Nem lesz hétfő nyolc óra sosem.

Marci ezen a héten úszótáborba jár. Az előre leadandó egészségügyi lapon nyilatkoznom kellett, hogy a "gyermek tetű- és rühmentes".