Néhány mondat, amit túl gyakran mondtam 2011-ben

- Marcikám, nézz a lábad elé... semmi baj, add a kezed, segítek felállni.
- Bori, mi van a szádban? Mutasd... úgy, köpd ki szépen a tenyerembe.
- Nem lehetne egy kicsit halkabban?
- Ne turkálj a szádban, Marci!
- Ezt most miért kellett, Borbála? Hogy mászok be a cumid után a szekrény alá?
- Szerintem nyolc karja van Grivious tábornoknak.
- Nem, nem nem! Ezt a hisztit el se kezdd!
- Ezt a kurjongatást fejezd be légy szíves! Szétpattan a fejem.
- Ne mássz fel oda!
- Iparkodj egy kicsit, kisfiam, itt töltöm az ifjúságom!
- Ezzel mi a baj? Miért nem akarod felvenni? A múlt héten még semmi bajod nem volt vele!
- Nem tudom, hová tetted a sapkádat.
- Ne verd a bátyádat! Igen, és tedd le azt a fénykardot, kérlek szépen.
- Kérem az egyik cicát! Jó, most add oda a kezed, így már lemehetünk a lépcsőn.
- Ne vedd el tőle! Te meg ne dobálj! Na, most aztán kotorhatjuk elő a kanapé alól a legófigurákat.

Játék a kastélyban

26-án délután anyunál, amikor megettük az ebédet és felköszöntöttük Cs-t és megittuk a málnaízű gyerekpezsgőt és 4 óra tájékában az egyik gyerek fel-alá rohangált a házban a macskát hajkurászva, közben pedig ötpercenként felmászott a zongoraszékre és kalapált egy kicsit a pianínó billentyűit, a másik egy IL-456 repülőgépet megszégyenítő hangerővel magyarázta, milyen, amikor a sárkánypajzsosok ostrom alá veszik az oroszlánosok várát, az öcsém enerváltan megkérdezte, mégis, mi mikor pihenünk. És erre csak Turai jutott eszembe (Mondja, tulajdonképpen mikor alszik maga?), és Dvornicsek János (Télen, méltóságos uram.)

Karácsony 2010

Azért is hálás lehetek (és vagyok is) a szüleimnek, hogy egy-két feszkós kivételtől eltekintve, alapvetően szép és békés volt nálunk mindig a karácsony, így felnőttként sem várom gyomorideggel a december végét. Annak viszont máig élő hagyományai vannak, hogy anyu például éjszakákat dolgozik, takarít vagy pakol szenteste előtt, és gyakorlatilag beájul a karácsonyfa alá.
23-án este viszont, amikor 9-kor a gyerekek altatásánál én is elaludtam, és csak f11-kor ébredtem fel, úgy döntöttem, márpedig én nem leszek a karácsony mártírja, és dacára a többkilónyi begyúrt tésztának, átkóvályogtam a hálószobába, és másnap reggel 9-ig húztam a lóbőrt. 10 órakor viszont bekapcsoltam a sütőt és csak 4-kor zártam el - addig tartott, amíg kisütöttem azt a rengeteg tésztát (Cs. levitte szellőzni a gyerekeket délelőtt). Ez készült:
- 6 rúd beigli
- 2,5 tepsi moszkauer (nagy siker volt, felveszem a repertoárba)
- összesen 4 tepsi citromos linzercsillag
-kb 2,5 tepsi kókuszos-citromos golyó (sajnos túlsütöttem, olyan kemény, mint a beton, talán tejbe áztatva élvezhető)
- sárgabarackos-mandulás keksz (jellegtelen, nem éri meg a fáradságot, és kicsit kemény is lett).

Mindennek következtében persze elcsúsztam az idővel, úgyhogy csak anyuhoz mentünk, idehaza 25-én karácsonyoztunk csak. Délután E-nél volt jelenésünk, 26-án megint anyunál volt ebéd.


A gyerekek örültek az ajándékoknak, Marci azóta lovagvárat ostromol, illetve csocsózik (ennek az ajándéknak mi felnőttek is igen örültünk), senki nem veszett össze senkivel, úgyhogy az ünnep sikeresnek mondható. A két legemlékezetesebb momentum egyike az volt, amikor Cs. szülinapi tortája gyászos plottyanással szétterült, amikor megpróbáltam kivenni a tortaformából, így pohárkrémként fogyasztottuk. A másik pedig az a pillanat, amikor Bori E-éknél a frissen kapott Hello Kitty-s sapkában, kesztyűben, K. napszemüvegében hintalovazott. E-vel köszösen megállapítjuk, Bori sokkal-sokkal csajosabb lesz, mint én, mire a nagymama felől, az egyik sarokból elhaló hálafohász száll az ég felé: "Hála Istennek!"

Ünnep előtt

Akkora szmog van, hogy már napok óta nemigen merészkedünk ki a gyerekekkel az utcára. Olvasunk Boribont, nézünk Mikrobit és Vízipókot. Ülünk itthon és várjuk a mennyből az angyalt.

Mese-világ

A szezon slágere Marcinál kétségkívül a Lego adventi kalendárium. Eleinte esténként nyitotta ki a fülecskéket, aztán már délután, ma meg már reggel, mert egyszerűen a hatodik Mikor nyithatom ki az adventi kalendáriumot? kérdésnél elfogy a cérnám.
Már megtalálta a kovácsot, több lovagot, a csontvázat (napokig tűkön ült, melyik nap tartogatja azt a figurát), a királynőt (nem volt lelkes miatta, és az ékszereit folyton a király kincseinek minősíti, hiába megyarázom, hogy egy királynőnek az ékszerek egyszerűen járnak.) A következő nagy dobás minden bizonnyal a varázsló figurája lesz. Készülődtünk valamelyik délután el itthonról, Marci a szokásos csigatempóban öltözik, noszogatni kezdem, erre hisztizni próbál, kezében még mindig az adventi naptár doboza. Kiveszem a kezéből a dobozt, és megpirongatom: - Ne hisztizz, kisfiam, mert a mit fog szólni hozzá a lego varázsló? Ha majd kiveszed, még a végén letol miatta.
- Ááá, anya, most viccelsz. A Lego varázsló nem tud beszélni.
- Nem-e?
- Nem bizony. De az igazi varázslók, azok tudnak.

Marci és a szavak II.

Tegnap Marci görbe napot csinált a papával, elmentek - Marcinak ez volt az első alkalom - moziba. Az Aranyhaj és a nagy gubanc c. Disney-alkotást nézték meg 3D-ben, mindkettőjüknek nagyon tetszett. Kérdezem Marcit, miről szólt a film.
- Volt egy király meg egy királynő, és született egy gyerekük, az volt Aranyhaj. És egy gonosz boszorkány elrabolta.
- És mit csinált vele?
- Bezárva tartotta egy nagy toronyban.
- És aztán? Kiszabadult Aranyhaj?
- Igen. Lemészárolta a boszorkányt, és kiszabadult.
- Mit csinált? Lemészárolta? Ez biztos?
- Igen. Fogott egy nagy kardot, és levágta a fejét.

Nos, a helyzetre valóban nehéz frappánsabb szót találni a lemészárolnál.

Meglepetééééés!

Borbála néhány tulajdonsága felett egyszerűen nem tudok napirendre térni. Például:
- imádja a karfiolt.
- pár napja önállóan felvette a gumicsizmáját.
- szereti a C-vitamint.
- nem szereti az almás pitét.
- határozott elképzelései vannak, mit hajlandó felvenni és mit nem (ez tízpercenként dimanikusan változik).
- nem fél a hajszárítótól.
- szereti a zabpelyhet.
- noha gyakorlatilag mindent megért, amit mondanak neki, nem hajlandó elkezdeni beszélni.

Sajnos

Szép lenne azt mondani, hogy az élet értelmét keresem vagy megoldást a világbékére,  az aranycsinálás titkát, esetleg a nirvánát. De sajnos nem lenne igaz. Az igazság ugyanis sokkal prózaibb. Minden mást keresek. Főleg kulcsokat, lakás- és slusszkulcsot, személyi igazolványt, jogosítványt, forgalmi engedélyt, pénztárcát, olvasójegyet, orvosi receptet, búvárkártyát, másfél évfolyamnyi National Geographic Explorer magazint, fél pár kesztyűt, tiszta zsebkendőt, fájdalomcsillapítót, köptetőt és homeopátiás szereket, kóbor zoknikat és melltartót, tornacipőt és macskanadrágot, korcsolyát, a bal oldalon cipzáras hálózsákot, biciklis sisakot és esernyőt, úszósapkát és rövidnadrágot, hímzésmintát, spulni cérnát, hímzőtűt, dobozt meg a hozzá tartozó doboztetőt, egy kis zacskó fenyőmagot, és a lila milkás dobozt tele karácsonyfadísszel, hajcsatot, szaggatóformát, sodrófát, minyonpapírt és érvényes villamosjegyet.
És közben meg vagyok győződve arról, hogy a memóriám kiváló - hiszen mindenre emlékszem, hogy megvolt valahol, vagy az imént láttam, a kezemben volt, csak épp leraktam valahová stb.
Mindenesetre üdítő volt látni, hogy amint Cs. tegnap csaknem két hét után hazaért, azonnal elkezdett keresni valamit: egy állványfejet (bármi is legyen az).

Két jellemző epizód

1. Nézzük a Kung-fu pandát, Marcit felkészítjük előre, mi lesz, csomó állat, mind különböző harcművész, lesz benne rossz szereplő, Tai Lung, a hópárduc, nem kell tőle félni. Megy a film, feltűnik a hópárduc, robosztus alkat, csupa izom, szemében ott parázslik a kitörésre kész harag. Marci összehúza magát, de azért nézi, egy kis pocakos alak lepattan mellőle a kanapéról, mutat a vászon felé, és lelkesen kiabál: Tyitya! Tyitya! TYITYA!!

-------

2. Kritikát kaptam a munkahelyemen az egyik közelmúltbeli borító miatt, amely egy fáról fejjel lefelé lógó, pihenő repülőkutyát ábrázol. Nem volt szerencsés választás - mint megtudtam - ez a kép, mert egyrészt zavaros (???), másrészt az egyik kolleginának több ismerőse felrótta, hogy valamely végzetes hiba folytán a denevér fotója fordítva jelent meg a címlapon. Csak remélni tudom, hogy kizárólag a felnőttek ilyen idióták, és egyetlen tízéves sem képzeli azt, hogy ezek az állatok behúzott szárnnyal, a faágon állva,  feszes vigyázzban pihennek.

Az időjárásról

Az esti mese előtt rendszeresen megnézzük az időjárás-jelentést, így reggelente mindig megbszéljük Marcival, fagypont alatt, esetleg fagypont felett van-e a hőmérséklet. És mivel (szerintem) az egyetlen nézhető estimese-összeállítást a Duna tévén adják, azt is tudja már, hogy Erdély szíve Kolozsvár...

Na idő, ezt add vissza

Arra ébredtem tegnap hajnalban, már a Bori ágya előtti szőnyegen, hogy csillapíthatatlanul ráz a zokogás, de úgy, hogy ide-oda mozog a testem. Álmomban a Pozsonyi úton jártam, a velünk szemközti házban, ahol az L. család lakott valamikor, I. néni volt a legszebb nő, akit valaha láttam, mindenesetre óvodásként így éreztem, olyan volt, mint Hófehérke, és kedves volt nagyon, Gy. bácsitól kicsit féltem, mert minden második találkozásunkkor felszúrta a fülemet, a fiuk, A. meg folyton a copfom rángatta, együtt jártunk óvodába meg iskolába is. És álmomban beléptem már felnőttként a 17. számú házba, és már a lépcsőház is csodálatos volt, a nagy ablaktáblákon beszűrődött a fény, a pászmákban porszemek táncoltak, és mélybarnák voltak az ajtók, az udvarra kinézve aztán meg olyan vadregényes kertet láttam, hogy már mondani se tudtam a többieknek, hogy nézzék, milyen csodálatosak ezek a fák, a bokrok, a régi kőmedence, hogy piroslanak a bogyók a sárga avar előtt, csak mutogattam meg tátogtam hang nélkül, aztán már feltört a nyüszítő sírás is, sirattam a csodaszép I. nénit és a csodaokos Gy. bácsit, akik mindketten meghaltak már.

???

Fogalmam sincs, mit lehetne Marcival csinálni, hogy ne érezzem mellette zupás őrmesternek magam. Amit mondok, az legtöbbször elszáll a szélbe, mondom még egyszer, na elszáll az is, harmadjára meg a türelmem száll el általában, és ordítani kezdek. A tegnap reggel már így kezdődött (miért kell minden reggel fél 7-kor kelnem, amikor egy óra múlva is ráérnék? Miért???), mert saját bevallása szerint az öt és fél éves nagy ló nem tudta felkapcsolni a fürdőszobában a villanyt, és ezért nem tudott elmenni pisilni. És az ordítozós műsor ment tegnap este is, mert ott tökéletlenkrdett a vécé tetején (ahonnan már esett egyhatalmasat), és semmi pénzért nem akarta abbahagyni, így a végén kiabálva kellett lezavarnom megint. Felüdülésnek is beillett ezek után, hogy ma Bori aranyozta be a reggelt a mintegy húszperces hisztijével (csokimikulást akart reggelizni, de nem hagytam), majd már mindhárman menetkészen álltunk az indulásra, amikor Marci bejelentette, hogy kakilnia kell, végül a garázsban nem találtam a slusszkulcsot (pedig nálam volt).

Ehhez képest a gyökérkezelés bakfitty volt, és már azt is alázatos belenyugvással vettem tudomásul, hogy minden igyekezetem dacára Bori elaludt az autóban hazafelé.

Update: a délután ehhez képest maga volt a mennyek országa, mindkét gyerek szépen eljátszott, köszöntek a nagyanyjuknak, és nem ordítoztak egymással, Bori nem vágta Marcit fejbe a görbe kalózkarddal, Marci nem rántotta ki Bori kezéből, amit csak az megfogott stb.

Az optimizmusról

Még a múltkor rongyoltam haza a fogorvostól, amikor összefutottam Zs.-vel, pontosabban megismertem a babakocsijáról és a mellette futóbicikliző kislányról. Beszélgetük, kérdezem a nagyfiáról (aki keveri a zöngétlen zárhangokat), mi a helyzet a beszédhibájával. A válasz: "Azt mondta a logopédus, hogy D. nagyon okos, de tényleg nem tud beszélni. És én úgy megörültem. Mert fordítva milyen borzasztó lenne!"

Mit szeretnék?

nem dolgozni. Csak itthon lityegni-lötyögni Borbálával, reggel lemenni sétálni vagy a játszótérre vagy a piacra, bűntudat nélkül fogorvoshoz menni, délután olvasgatni, elmosogatni szépen, nyugiban, söprögetni, elmenni Marciért az oviba, hazafelé menet bevásárolni, lazán, este hímezgetni, megnézni ezt-azt a tévében. Nem akarok idegeskedni minden egyes nem fogadott hívás miatt, éjfélig táblázatokat szerkesztgeni, fordítani, korrigált cikkekben hibát vadászni, hirdetéseket hajkurászni határidő után, gyomorgörccsel nekiindulni a lapzárta hetének, vajon minden megjön-e időben, klappolni fog-e minden. Most például nem klappolt, kimaradt egy hirdetés. Eddig mindig kivédtem az ilyen jellegű hibákat, még ha nem is az én feladatom, most nem tudtam. Nem bírom már a gyűrődést. Talán kecskéket kellene tartanom inkább a Bakonyban.