Hát akkor a recept:eperkrémes falatok bodzahabbal

Ennyit a szakmai ambícióimról

Bonbonoda

Erre futotta most. 

Az összes megajándékozott örült :)

A hiúság vására

Mély önvizsgálatot tartottam, és be kellett ismernem, hogy attól, hogy nem szeretek öltözködni, nem sminkelek, jó, ha hébe-hóba eljutok fodrászhoz meg kozmetikushoz, szóval mindettől eltekintve igenis hiú vagyok. Hiúságom egyik tárgya pedig az óvodai vásárra beadandó cucc.

Az óvodai vásárt minden évben meghirdetik, és minden évben olyan a kínálat, mintha fakezű elsősök technikaóráin született munkadarabokból sorsolták volna ki a legsikerültebbeket. Ezért nem szívesen veszek semmit, inkább adok be én is valami eladandót, és úgy látszik, megütöm a fakezű ötödikesek szintjét, mert az én dolgaim mindig elég kapósak. Először még örültem neki, aztán próbáltam elébe menni a vásárlói igényeknek. Hogy az enyémet mindig megvegyék. És meg is veszik már, ha nem így lenne, összetörne a lelkem nyugalma.

Idén drága a méz, úgyhogy nem sütöttem mézeskalácsot, hanem cake-popokat csináltunk a gyerekekkel, kétfélét, gesztenyéset és kókuszosat. Én összeállítottam, Bori megggömbölyítette, én kimártottam, Marcival megszórták szórócukorral. És a sok kis gyerek mind megette, mert a karácsonyi vásár másnapján bizony nem árválkodott ott a mi portékáinkból egyetlenegy se.

Vér, veríték, trüffel

Bori kifejezően bőrcinek hívja azokat a kis bőrcafatokat, amelyek álnokul meg-megjelennek az ember körme mellett, és amilyen kicsik, olyan kellemetlenek. Nos, ma délben a jobb kezem mutatóujja mellett lévő bőrci beleakadt a bal kezem egyik körmébe, és felszakadt jó fél centi hosszan. Folyt a patakvér, de hamarosan T. kerített egy ragtapaszt, úgyhogy letapasztottam. Délutánra a kezem viszont már érzékeny volt csak, de nem fájt. Mégis aggódtam kicsit, mert este kezdődött a régóta várt trüffeltanfolyam, és jobb mutatóujj híján elég ügyetlen vagyok. A munkatársaim viszont voltak olyan jó fejek, hogy besegítettek, és a trüffelezés előtt még elszaladhattam beszerezni egy kis ezt-azt (porított kakaóvajat, cukorkonfettiket, bonbonpapírt, hogy csak a legszükségesebbeket említsem), mélyen a szemembe nézve nyomatékosították: Mindenkinek jobb, ha trüffeltanfolyamra mész - mondták.
Nem állíthatom, hogy orrba-szájba trüffelezni fogok, mert piszok szaporátlan, viszont sokkal, de sokkal szebb, mint a bonbonok. Íme egy este termése:

Just for the record

Itt az ideje, hogy rögzítsem, a nem egészen ötéves Borbála tökéletesen üti fel a tojást. Marci pedig első olvasás után hiba nélkül visszamond egy receptet. A munkamegosztás ebből is látszik.

Ha én gasztroblogger lehetnék

avagy VKF! 59. forduló: részeges csokoládé

Nagyon szeretem a szilvát - szerintem méltánytalanul mellőzött gyümölcs. Idén már kétféle szilvás bonbont is készítettem: egy nagymama kompótjait idéző ártatlant, egy merészebb fűszerezésű egzotikust. Ezt a harmadikat is elég régóta tervezgettem, és bár korábban sose gondoltam, hogy csatlakozni fogok a VKF!-hez, Praliné Zsuzsi felhívását mintha rám szabták volna.

A mondén szilvás: konyakos-aszalt szilvás bonbon mézes-fahéjas diógrillázzsal

Hozzávalók:
1 marék aszalt szilva
10+2 dkg marcipán
2 marék dió
20 dkg étcsoki
1 kk fahéj
méz
konyak

Az aszalt szilvát egy kis tálba tettem, és annyi konyakot öntöttem rá, hogy ellepje. Lefedtem, és egy napig állni hagytam, aztán botmixerrel pépesre turmixoltam. A diót durvára megvágtam, teflonserpenyőbe öntöttem, egy kicsit megpirítottam, aztán mézet csurgattam rá, és kis láng felett addig kevergettem, amíg a méz karamellizálódni kezdett, majd megszórtam az őrölt fahéjjal. Enyhén porcukrozott deszkán, folpackon át a 10 dkg marcipánt három egyenlő méretű lapra nyújtottam. A legalsóra rákentem a mézes-fahéjas diógrillázst, és rásimítottam a második marcipánlapot. A szilvapépbe apró lyukú reszelőn belereszeltem a 2 dkg marcipánt, és rákentem a diógrillázsra fektetett marcipánlapra. Ráhelyeztem a harmadik marcipánlapot, enyhén rányomkodtam, és az egészet a hűtőben egy órát pihentettem. Miután kivettem a hűtőből, óvatosan kis négyszögekre vágtam. A csokit megolvasztottam, temperáltam, és megmártottam benne a marcipánkockákat. Struktúrfóliára ültettem őket, száradás után pedig kaptak egy kis aranyfestéket - csak annyit, amennyi  egy átmulatott éjszaka után megmarad az emlékek között.

(A fotót köszönöm Cs-nek és a Commandanténak.)

Piac II.

A Mesterségek Ünnepére régen szerettem volna elmenni, és idén végül is összejött. Igazság szerint elveimmel ellenkezik, hogy csak azért fizessek, hogy bemenjek valahová, ahol még további jelentékeny összegeket verek el, de van ám Széchenyi kártyám, úgyhogy annak terhére urizáltam, mindent fizetett a gróf.

Munka, siker

Kolléganôm, A. pénteken volt utoljára - kért (és kapott) három hónap fizetés nélküli szabadságot, ami alatt elmegy kecskét fejni -,  és én drukkolok neki, hogy ne jöjjön vissza, hogy találjon valami jobbat ennél a munkahelynél.

A gasztroizmusról

Nálunk anyai ágon mindenki nagyon jól főz. Nagymama utolérhetetlen volt, a mama is ott van a spiccen, meg a nagynéném is (bár nála ritkán kosztolunk). És én, ha nem is észrevétlenül, de nagyobb megrázkódtatás nélkül tanultam meg főzni (még ha van is hova fejlődnöm). Így aztán egy ideje értetlenül és gyanakodva néztem ezt az elharapódzó gasztromizériát: minek ekkora felhajtás, amikor főzni mindenki tud?

A húsvéti pocoktól a nyúlig

A húsvéti nyulas zsömlének kétszer futottam neki.

Spájz

A kép olyan, amilyen, én csináltam, és ezt le sem tagadhatnám, pedig még kísérleteztem a világítással is - szájba szorított zseblámba rulez! -, a hátteret is berendeztem, hogy ne látszódjék az üvegek mögött a zsibvásár. No de nem is a látvány a lényeg, hanem a belbecs. Az íz. A gyümölcsíz.

Minden nyáron eszement nehezen szánom rá magam a befőzésre, miközben a bennem lakó paranoid mókus teljes hangerőn üvölti lelki füleimbe, hogy raktározz télire! Raktározz télire! És valóban, egész évben szorgosan gyűjtögetem az üres befőttesüvegeket, nem dobok ki egyetlen jópofa alakút sem, mert hátha kell (sőt már az evolúció azon grádicsára is eljutottam, hogy a fedőket is gyűjtöm hozzájuk). Viszont hely, az nincs, tehát minden alkalmasnak látszó helyre besúvasztok egy-két befőttesüveget, ezért a gyanútlan illetőnek, aki óvatlanul nyitja ki valamelyik konyhaszekrényt, könnyen hullhatnak a nyakába üres üvegek, ráadásul ugye a fedőül szolgáló fémlapkák. De amikor eljönne a tettek ideje, mert érik a gyümölcs, odakinn 30 fok van, a déli fekvésű tetőtéri lakás konyhájában minimum 35, és nehezen visz rá a lélek, nekiálljak lekvárt főzni, mert ugye még a tűzhelyet is be kell kapcsolnom plusz fűtésnek.

Na de idén még jó előre (mielőtt hatósági áras lett volna) vettünk vagy tíz kiló cukrot, és a meggyszezon kezdetén el is kezdtem a befőzést. A végeredmény sem mennyiségre, sem változatosságra nem valami bő, de én elégedett vagyok vele így is: a meggylekvárral valószínűleg elértem a tökélyt e műfajban, csak azt sajnálom, hogy nem csináltam belőle többet, a barack ugyan folyik, de ízre az is rendben van, Marci különösen szereti. A szilváról még nem tudom, milyen, de csak betettem a sütőbe, és kevergettem, aztán üvegbe raktam, és jóccakát, sok munka nem volt vele.

Már ott sorokoznak az üvegek felcimkézve a szekrényben, és csak rakosgatom őket, rendezgetem ide-oda. A paranoid mókus pedig dolga végeztével békésen szundikál odabenn.

Vége

kész, slussz-passz, lement tegnap az utolsó szülinap is, melynek keretében óvodás haverok tomboltak a kertben, és mindig rájövök, hogy igenis szólni kell mindenért, bármilyen kézenfekvő nekem, hogy a lépcsőn közlekedünk, és nem a közel 60 fokos lejtőn, mert egy hatéves velőtrázó visítással veti le magát a meredélyen, és gázolja le Babi néni rózsáját (szerencsére Babi néni pár éve már elköltöztött, mert különben szorulnék). A hangulatra nem lehetett panasz, valamint a hangerőre sem, illetve de, ám szerencsére azok a kedves lakótársak, akiknek errefelé néz az erkélyük, vagy erős halláskárosodást szenvedtek, vagy nem voltak itthon. Amikor felszaladtam a tortáért, három emelet távolságból, a másik irányba néző ablakoknál hallottam a gyerekzsivajt. Inzultusig csak egyszer fajultak az indulatok, amikor Marci leköpte az egyik vendéget, de szerencsére Cs. elkapta, és nem lett nagyobb grimbusz a dologból.
Még a tavalyról megmaradt pókemberes papírtányérokkal-poharakkal-szalvétákkal terítettem, és mivel nem akartam levakarni a többéves koszt, ami a az udvaron álldogáló műanyag asztalokat fedi, beruháztam egy pókemberes papírterítőbe, és nagyvonalúan letakartam vele az egészet. Marci totál padlót fogott, amikor meglátta, úgy rebegte, hogy köszönöm, anya, olyan mélyről jövő áhítattal, hogy Torma Gedeon szívét is meglágyította volna.

Az elmúlt hét mérlege:
3 torta
6 kis tepsi muffin
1,5 nagy tepsi minimuffin
2 tepsi pogácsa
10 adag pohárkrém

Jövőre újrakezdjük...

Szülinap

Ha hátralépek magamtól két lépést, és kicsit összehúzott szemmel alaposan megvizsgálom az elém táruló képet, én is belátom, hogy soha, de soha, de soha nem lesz időm mindarra, amit szeretnék. Mert hiába van egy ülepem (nem is kicsi), mégis több lovat próbálok megülni egyszerre. Sokat markolok, és keveset fogok. (Lásd: Minel jobban szoritja össze az öklét, annal többen csúsznak ki az ujjai közül).

Itt volt például Marci szülinapja tegnap. Legalább háromszor lesz megünnepelve (szűk család, nagycsalád, ovis haverok), és természetesen mindegyikhez jár torta. Oké. Kitaláltam, hogy mit csinálok: a májusi NL Konyhában látott cseresznyés-csokihabosat fogom megcsinálni. Cseresznye van, a többi hozzávalóért elügetek, sőt veszek tortalapot is (a gyávák menedéke!). Hazajövök. A májusi NL Konyhát természetesen nem találom meg abban a fakkban, ahol ott sorakozik az összes NL Konyha a lap indulása óta. Telefon, segítségkérés, a recept fél óra múlva a postaládámban landol. Remek. Közben ráébredek, hogy egy összeállítással még lógok, túrni kezdem a netet júliusi gyerekprogramok után. Nincs. Túrom a netet bármilyen júliusi program után, amely nem pálinkafesztivál, borkostolás, dzsesszkoncert. Nagy nehezen összevadászok hatot. Túrni kezdem a netet fotók után, amelyek megfelelően illusztrálhatják a kínkeservvel összeszedett  programokat. Még két röpke word file, és semmi sem állhat a recept és énközém.

Mire ez a pillanat elérkezik, egy órám marad. A lakás csatatér. Dilemma: vagy tortát csinálok, vagy rendet. A torta mellett döntök. Nekiállok, még optimistán. Kimagazok fél kiló cseresznyét. Megmosom. A konyhaszekrényből a nagy molytalanítási akció keretén belül kidobáltunk mindent. Normál zselatin nincs, csak lapzselatin. Még sosem dolgoztam vele.
A lapzselatin nem csinál semmit, a lé fél óra múlva is folyós. Úgy döntök, hagyom az egészet a sunyiba, szakácskönyv előkap, Dagadt Marika csokis-meggyes tortája mellett döntök, meggy helyett cseresznyével. Cukor, kakaó, víz kimért. Kavarom. Kavarom. Kavarom. A kristálycukor csak nem akar elolvadni. Kavarom. Amikor már csak kicsit karistolnak a cukorkristályok, és épp ki kellene lépnem az ajtón, hogy induljak Boriért, úgy döntök, jó lesz ez, és lekapom a tűzhelyről. Kavarom. Kavarom. Tízperces késéssel úgy döntök, jó lesz ez, mehet bele a vaj. Kavarom. Kavarom. Kavarom. A vaj elolvadt, a krém csaknem homogénnek tűnik, késésem 15 perc. Megpróbálom szétszedni a tortalapot a vágások mentén három lapba. Szakad. Szétszedem, megkenem, cseresznyével megszórom, összeállítom, hűtőbe beteszem, elnyargalok Boriért.

A bölcsiben felkapom Borit, elszáguldok vele az oviba (közben integetek Marcinak, akit N. magával vitt a játszótérre, köszönöm!), a leendő kiscsoportosok szüleinek tartott szülőire épp beesünk (mintegy tízperces késéssel). Bori kb egy óráig bírja a szülőit, utána nyafog, elege van, ki akar menni, pedig Á. néni csak épp belelendült a drámapedagógia csodáinak ecsetelésébe. A stréber anyukák jegyzetelnek.
Cs. megjön, elviszi Borit, én végre minden figyelmemet Á. néninek szentelhetem. A főnéni nem rejti véka alá, hogy az évközis gyerekek semmi jóra ne számítsanak, helyük, az nincs.
A jelválasztásnál megdöbbenéssel veszem észre, hogy az alma alatt, amit Borinak háromszor megígért K. néni, egy másik kislány neve áll. Tarde venientibus ossa: három jel maradt a nagy roham után, amit az alma birtokosaként - óriási hiba - nyugodtan néztem végig: a kaktusz, a tölcsér és a palatábla. Háborgok. Hangosan.
A gazdaságis M. néni a kaktuszt ajánlja. Felvinnyogok a kétségbeeséstől. Végül új jelet alapíttatok Borinak: a cicát.  Á. néni kacagva megjegyzi: Mennyi bajom van nekem a T. családdal!  A kérdésre, hogy mégis, mennyi baja van, tovább kacarászik, majd firtatni kezdi, hogyan is áll Bori a szobatisztasággal. Ezt övön aluli ütésnek értékelem.

Ekkor ér Cs. sms-e: elindulnak hazafelé a játszótérről. Anyu felugrott, hogy felköszöntse az unokáját, és hozott egy helyes kis tortát is. 

Reggelre a lé enyhén kocsonyás lett. Azt hiszem, a többi lapzselatinhoz nem fűzök vérmes reményeket.

Meg persze

voltak jó dolgok is, például hogy nagymama szóvá tette, hogy nem adtam fel elég szakszerűen a hálóinget rá, és azonnal bevillant, hogy úgy tíz éve, amikor volt egy elég komoly gyomorműtétje, és rezgett a léc rendesen, mit szól a szervezete ahhoz, hogy a fél gyomrot egyszer csak kikapták, na szóval mindenkiben volt nem kis félsz, ami csak akkor engedett fel, amikor nagymama kihajolt az ágyból nagyapám felé, hogy Pistukám, miért ezt az inget kellett felvenned, hát ott a másik, ez meg tiszta lyuk, mert persze nagyapám az összes ingét kiégette a cigarettából kiszálló sok kicsi parázs.
A kórházba bejött F. bácsi is, akkor jött a telekről, olyan színe volt, mint egy indiánnak, szívszorító volt látni az ikerpárt, az egyik naptól piros, a másik színe alig üt el a kórházi ágynemű fehérjétől, az egyik majd kétszer annyit nyom, mint a másik, az egyiknek mindig nevetésre áll a szája, a másik sirdogál. Aztán elvittem autóval egy darabig F. bácsit, rettenetes volt, mit mondjak, kapaszkodott a majrévasba, és közben mondta-mondta a magáét - Erre kell jönni? Biztos? Gyalog az ellenkező irányba szoktam menni. Persze, bekötöttem magam. Vigyázz, nekimész! Jó lesz ez a sáv? Tényleg? Nem vezetsz gyakran, ugye? -, megkönnyebbültem, amikor komótosan kiszállt a trolimegállóban (mögöttem jó hosszúra gyűlt addigra a sor).

És nagy dolog az is, hogy Marci megsütötte élete első muffinját a Dr O*tker jóvoltából, mert le volt értékelve egy doboz muffinpor, amit egyébként nem állhatok, de annyiért meg ott se tudtam hagyni, és Marcinak megígértem, hogy megcsináljuk, de aztán úgy alakult, hogy csak kuktáskodtam neki, beleütöttem a tálba a tojást, meg kimértem az olajat, a tejet, de bele már ő öntötte a tésztába, ő is keverte el, aztán együtt belekanalaztuk a muffinpapírba. Nagyon kitartó volt, és tetszett neki, úgy láttam, az meg főleg, hogy a maradék pudingot megehette. Rém büszke vagyok rá, jó pár felnőttet ismerek, akik nem mernének nekivágni egy ilyen feladatnak, töltött muffint készíteni porból, némi tej, tojás és olaj hozzáadásával.

Gasztroparaszt

Realista vagyok, szilárdan állok a két kurta lábammal az édes anyaföldön. Nincsenek művészi ambícióim, allúzióim, illúzióim. Még amivel szeretek pepecselni, arra sincs időm, és ahogy elnézem, a következő 4-5 évben nem is igen lesz. Szeretek enni, különösebb faksznik nélkül, sült kolbászt, rakott krumplit, tejfölös lángost. Is. Meg persze minden mást is. És ha már főzök - mint ahogy főzök -, jó lenne néha mást is megtanulni, mint amit unos-untalan főz az ember. A Csillagánizs főzőiskolával már régóta kacérkodtam, aztán amint már felrémlett, hogy megszabadulunk a lakáshiteltől, jelentkeztem a Szezonkezdet a piacon, szezonkezdet a konyhában című szeánszukra. Mint kiderült, Csabi aznap utazik el szárazruházni Pagra, de D. szerencsére vállalta a gyermekpesztrálást, így nem kellett lemondanom az alkalmat. Be voltam sózva (hogy a témánál maradjunk) rendesen.
Vártam izgalmas recepteket, ételeket, régi és unalmasnak tűnő, de igazából nem unalmas zöldségekből, meg persze a különlegesekből, mert ilyenkor már van a piacon mindenféle, csicsóka és medvehagyma, rebarbara és spárga és sóska és mángold.

De sajnos nem ugyanarra a piacra járunk.

Legalábbis Óbudán ritkán árulnak hosszúborsot és shitake gombát és ökörszív paradicsomot sem láttam még. És sajnos ritkán lesz alkalmam röpke négy órát (valamint egy kisebb vagyont) szánni egy ebéd elkészítésére.

A sors keze ráadásul egy igazi szipirtyót adott tűzhelyszomszédomul, énképe szerint a Konyha Démonát (vajon miért kell egyes nőknek 50 év fölött feszülős felsőt viselni?), aki mindig mindent jobban tudott mindenkinél, de nálam aztán végképp. Igaz, egy alkalommal kislánynak titulált, ami túl 35 éven és két gyereken túl hízelgő is lehetne, de a józan eszem azt súgja, hogy sajnos csak egy gyengénlátótól hangzik hihetően.

Ez végül is még vicces is lehetett volna, de az egész inkább nyomasztó volt. Az első eligazításnál a tulajdonos asszony köszöntött mind a nyolcunkat, mindenkinek javasolta, hogy jegyzeteljen megállás nélkül, mert aztán majd késő lesz. Közölte, hogy a kések borotvaélesek, mindenki nagyon vigyázzon a kezére, mert szinte nem múlik el este vágott seb nélkül, és a késeket csak hideg vízben szabad elmosni, aztán vissza kell tenni a fiókba. Különben rászól az illetőre - és ezt be is tartotta. Nem figyelmeztette, megkérte, akármi, nem: rászólt. Így: - Már másodszor veszem ki a fakanalat ebből a lábasból! A fakanalat nem főzzük bele az ételbe!
A please would be nice - mondta Vincent Vega még a múlt században, pedig én nem vagyok gengszter alkat, és nem fuvarozok szétlőtt fejű hullákat a hátsó ülésen, viszont fizettem (és nem is keveset) ezért az estéért...

Az ételek (Shitake gomba és friss tavaszi retek nyárson sütve tormahabbal; töltött padlizsán fürjtojással; fekete olívabogyóval töltött ravioli zöldspárgával, zöldfűszerekkel, valamint rebarbara és eper találkozása) egyébként finomak voltak, a szakács, aki az egészet tartotta, tüneményes, és senki sem vágta el a kezét. Amikor hazaértem, kopogott a szemem, olyan éhes voltam, nagyon örültem hát, hogy a gyerekek után maradt egy fél szikkadt túróstáska vacsoráról.

Visszaszámlálás

Most, hogy leadtuk a decemberi számot, és ki is nyomták szépen, elkezdődött a karácsonyi visszaszámlálás. Bár az ajándékokkal nem állok végül is rosszul (majdnem mindenkinek megvan már), mégis versenyfutásként élem meg ezeket a heteket. És sosincs elég idő, hogy mindennel elkészüljek, annyifélét süssek és hímezzek, hogy elég legyen.


Ma tartották az oviban a karácsonyi jótékonysági vásárt, arra sütöttem az első adag mézest idén. Nem volt időm sokat díszítgetni Bori mellett (majdnem végig így is a hátamon aludt), és egyébként is, tavaly messze nem volt olyan sikere, mint számítottam, úgyhogy újítást is bevezettem, kettőt.

Egyik sem saját ötlet, de mindkettőt kicsit továbbfejlesztettem.
Szóval lett cukorközepű süti, mint fenn látható, az oviba be is csomagoltam celofánba. A történeti hűség kedvéért feljegyzem, hogy az ötlet az index süteményes fóruműról származik. Nagy tapasztalat, hogy nem mindegy, milyen savanyúcukrot választunk, az egészen apró szemt rettenetsen nehéz széttörni a gyerek barkácskészlet kis fakalapácsával.


A másik szintén mézes tésztából készült, de jóval fogyaszthatóbb és gyerekbarátabb, mint a cukros. Ezt ízbolygónál láttam, eresetileg linzerből. Marcinak nagyon tetszett, a Mikulás valószínűleg meglepi majd őt is ilyennel :) A közepén cukrozott cseresznye ül.

Mire délután Marciért mentem az oviba, a nyalókautánzatok közül csak három árválkodott az asztalon, a többit elvitték. A cukros nem volt annyira kapós. Azt még amúgy is tervezem továbbfejleszteni, esetleg nyalóka iráőnyba, az eredményekről majd beszámolok.

A süteményeken kívül három hímzett levendulás zsákot vittem. Ezek annyira kapósak voltak, hogy a vevők szeme elé sem kerültek: a fekete hajú Ani néni lecsapott rájuk, és rögtön meg is vette őket. Sajnos mióta Bori vacakul alszik esténként, egyre kevesebb időm van bíbelődni a keresztszemekkel, pedig még jó néhányat szeretnék gyártani karácsonyig.

Isten éltesse!

Születésnapi bulira voltunk hivatalosak pénteken, K., Marci unokahúga immár nem hónapokban, hanem években számolja az idő múlását. Nagyon jól sikerült összejövetel volt, a fő ajándékot, egy gigantikus babaházat az ünnepelt rögtön birtokba vette, és nemcsak ő, hanem a jelen lévő unokatesók is. (Volt unokabáty, unokanővér és unokahúg is.) E., a háziasszony azt kérte, sütit vigyünk, persze jó a bolti is, de nagyon megköszöni, ha sütök bármit. Én meg mondtam, hogy nem gond, bármit megsütök, és ebben is maradtunk.

Sokáig vacilláltam, mi is legyen, mert egyrészt domborítani is akartam ennek minden aspektusával (azaz ne legyen snassz kevert tészta és legyen mutatós meg persze überfinom) de legyen gyors vagy legalább előre elkészíthető, mert sok időt nem tudtam rászánni.

Végül lett háromféle sütemény, sós, édes, torta és nemtorta. A domborítás sikerült, de most egy darabig nem akarok lisztet látni, maradok a receptolvasásnál, az legalább nem csinál rumlit.