túra, extrákkal

Ma elmentünk kirándulni néhány kis osztálytárssal meg a szüleikkel. Az én ötletem volt, én dobtam fel a javaslatot és a túraútvonalat is, de sajnos a turistatérképet, azt sikeresen otthon hagytam, és csak Pomázon jöttem rá. Naivan még úgy gondoltam, hogy elég lesz a netről kinyomtatott itiner és nagyléptékű térkép, de ne essen senki az én hibámba, és ne higgye, hogy elég: nos, nem az, még ha _tényleg_ a zöld jelzést követtük is, sajnos Pilisszántó helyett majdnem Kesztölcön lyukadtunk ki, de szerencsére aztán visszafordultunk az egyik apuka javaslatára (én tuti elgyalogoltam volna Kesztölcre is, amilyen jól felmérem a távolságokat). Egy anyukának sikerült pedig leszednie a gyér térerő mellett is a telefonjára egy egyszerű túraútvonal-applikációt, így nagyjából tudtuk, hol vagyunk, és tényleg tettünk egy kisebb kört (immár terv szerint). Végül is így is gyalogoltunk tizenpár kilométert, ami akkor nem tűnt soknak, de most érzem a combomban.

A térkép mellett még a víz hiányzott nagyon, abból valahogy mindenki kevesebbet hozott az ideálisnál. Ezért-e vagy másért, nem tudom, de mindenkinél eljött a pont, amikor elkezdte valamely tetszőleges gyerek rettentően idegesíteni. (Nekem ez a pillanat az indulás után három perccel érkezett el, amikor az egyik fiúcska husánggal kezdte csépelni a virágszőnyeget.) Aztán nehezen tudom megítélni azt is, fáradt-e valaki tényleg,vagy csak nyafog, főleg, amikor az én két gyerekem még kacagva szökdécsel ide-oda.
Amikor szerencsésen visszaértünk, még beültünk az egyik falusi cukrászdába, ahol az eddig fáradtságra panaszkodó gyerekek egyöntetűen változtak egy taliga garázda aprómajommá, és fejhangon visítoztak megállás nélkül és csaknem tönkretették az udvaron álló rönkházikót.

Mindenesetre az erdő szép volt, a levegő illatos a sok virágtól. Legközelebb térképpel is megpróbáljuk. Én biztosan.

Csak a szépre emlékezem

Elkezdtem írni egy bejegyzést, hogy jaj, mennyire szerettem volna elmenni evezni, mert evezni mennyire király dolog, és ellentétben a búvárkodással, gyerekekkel is lehet csinálni. És régóta szeretnék elmenni evezni nagyjából bárhová, de maradjunk a rögvalónál, és kinéztük az Ipolyt, és szívós munkával legyőzve az elém tornyosuló akadályokat (gyerekek, nevezetesen Marci szájhúzása, a kölcsönzős vacakolása, akinél váratlanul elfogytak a kölcsönözhető túrakenuk), a nyögvenyelős készülődés után elindultunk itthonról negyedórás késéssel, pedig már kedvem sem volt az egészhez. A helyszínen kiderült, hogy mi ugyan pontosan érkeztünk, de az előttünk jövők nem, a kölcsönzős ember (aki egyébként nagyon korrekten később elnézést kért a fenti vacakolásért) tehát késett, aztán kiderült, hogy valamit rosszul néztem, mert jóval többet evezünk, mint ahogy gondoltunk, így aztán a csomagolt enni- és innivaló bizonyult szűkösnek, de aug. 20. lévén nemigen volt nyitva semmi, de Cs. azért csak észrevett szerencsére egy nyitott boltot, úgyhogy legalább vízből feltankoltunk, aztán megérkeztünk, és vízre került a csónak, bele a vízhatlan zsákok, és beszálltunk mi mind.

És azt akartam írni még, hogy megállás nélkül ilyeneket mondtunk felváltva, hogy ki mocorog már megint, meg megint billeg a csónak, meg nem megmondtam, hogy ne fészkelődjetek. Aztán kikötöttünk, Marci átvette a fürdőgatyáját, és épp amikor azt mondta volna, hogy érzem, hogy történik még valami mindjárt, beleakadt a lába a nadrágszárba, és arccal előre óriásit esett a folyóba. Aztán Bori kagylót gyűjtött, Marci fürdött, és ötpercenként nyavalyogtak csokiért/szendvicsért/vízért, a csónakban fészkelődtek, a csónak mocorgott, aztán kérdezgették, mikor érünk már oda, és Cs-val megfogadtuk, hogy legközelebb kettesben megyünk el evezni

De ha öt nap távlatából visszagondolok a szombatra, nem ez jut az eszembe, hanem a víz fölött táncoló szitakötők, az, ahogy végig a Duna torkolatáig előttünk felröppenő és húsz méter után le-leszállt a szürkegém, amit mintha egy napon át üldöztünk volna, az előttünk átsüvítő jégmadarak, a kócsag a száraz ágakon, a hatalmas hal, ami felvetette magát, az a hárséhoz hasonító virágillat, a kis szigeten bátran termést hozó paradicsom növényke. Az evező ismerős fogása jut eszembe, a több mint tíz év távlatából is megtalált mozdulatok, amelyektől másnap kellemesen sajgott a hátam, és legalább egy napig egyenesen tartottam magam. Eszembe jut az aranyfényben fürdő Duna-part, a hazaút során elénk-elénk villanó világbajnok látvány. És bármikor mennék vissza, azonnal, csak több ennivalót csomagolnék legfeljebb.

A régi korcsolyám

A korcsolyám se nem volt új, se nem volt régi. Igazából persze régi volt, nagyon is, csak épp nem kívánkozott jelző elé. Ez volt a korcsolyám, és kész. Eszem ágában sem volt lecserélni.

A korcsolyámat 1987-ben kaphattam, karácsonyra. Nagyon szerettem volna egy menő korcsolyát, sokat jártam akkoriban a műjégre, a zsebpénzemet is bérletre költöttem nagyrészt, és mivel nem volt más, anyukám lengyel gyártmányú műkorcsolyáját vittem. De borzasztóan szerettem volna egy hokikorit, egyrészt mert azokkal az elülső fogakkal folyton megbotlottam, másrészt meg szerettem volna egy saját korcsolyát.
Elég rosszak voltak az esélyeim. A szüleim nem költöttek olyanra, ami nem volt _feltétlenül_ szükséges. Jó volt a fehér műkorcsolya a lábamra? Jó volt. Tudtam vele korcsolyázni? Igen. Hát akkor?

Az a karácsonyunk nagyon zaklatott lett - talán mégis 1988 volt? Anyukám nagyon megbetegedett, épp hogy hazaengedték a kórházból karácsonyra, a papám szerezte be az ajándékokat. Mint utólag felfejtettem, egy barátja, egy volt hokijátékos szerezte a korcsolyát: már használtan került hozzám, öntött, fehér, már ütött-kopott fűzős Roces. Hokikori. Imádtam. Hiába nyomta kicsit a lábamat, hiába volt tele karccal, a korcsolya jött velem, amikor elköltöztem otthonról és utána az új lakásba is. A műjégre egyre ritkábban jártam, de a korcsolya várta velem a telet. Amint befagyott valamelyik nagy tó, mentünk korizni. Marcit babakocsiban tologattam a Velencei- meg az Omszki-tavon 2005-2006 telén. Nekiindulni a jégnek, előttem csak a másik part: az az igazi szabadság.

A korcsolyám épp hogy megérte 2015-öt: január elején, mikor Marci kedvet kapott a korcsolyázáshoz, kölcsönadtam neki. Levettem a korit, és ráadtam Marci úgy egy-másfél számmal nagyobb lábára. Amikor indultunk volna vissza a kocsihoz, először azt láttam, hogy Marci ész nélkül feszíti szét a korcsolyacipőt, anélkül, hogy a fűzőt meglazította volna. Másodjára odapillantva már azt is észrevettem, hogy a műanyag végig berepedt, a fűzős résztől kezdve végigfutott a korcsolyán a repedés egészen az oldaláig. Szegény Marcinak nekiestem először, hogy tönkretette a csaknem harmincéves korcsolyám, de aztán láttam, hogy a másik kori, amit el sem kezdett kifűzni még, az is hasonlóan gyászos állapotban van.

- Elfáradt az anyag - mondta Cs., amikor bekászálódtunk a kocsiba. - Öreg volt már.
Marcitól bocsánatot kértem, de a korcsolyát megsirattam. Itt van a garázsban most is. Még nem volt szívem kidobni.

Alcsút

Nem szokásosan húsvétoltunk, inkább afféle tavaszváró napok voltak ezek. Szombaton az alcsúti arborétumban ugyan lekéstük a hóvirágmezőt, de nyílt már mindenféle tavaszi virág, egész nap kószáltunk a napsütésben. Bori hamar elaludt, Csabi le-lemaradt fényképezni, Marcival ketten jártuk be a kertet.
Találtunk egy alacsony kis labirintust, ott bújócskáztunk, aztán valami régi bizarr épületet, amit Medveháznak hívnak, de a hely leginkább baromfiakhoz lenne elég, bár a vasrácsok és a láncok túlzásnak tűnhetnek néhány tyúk miatt.



Mutogattam Marcinak a virágokat, mit figyeljen, milyen a szirmok állása, a virág színe, a levelek szerkezete. Láttunk kankalint, májvirágot, odvas keltikét, bogláros szellőrózsát, hunyort, salátaboglárkát és rengeteg ibolyát.

Az arborétum közepén áll egy nagy sárga épület. Messziről olyan, mint egy szép klasszicista épület, talán kicsit lerobbanva, de közel sem tnt romosnak. Közelről aztán látszott, hogy nem más, mint egyetlen fal az egész, ami köré tujákat ültettek, előtte lenyírták a pázsitot. Olyan, mint... Csak a torka véres, ha közelebbről megnézi az ember. Szimbólum?

Marci szerencsére nem fogékonymég az effélékre, így nagyon élvezte, hogy ide-oda rohangálhatott a falon ide-oda, ugrált ki-be az ablakon.