Szóval az esküvő

Már sokszor próbáltam fejben összerakni egy koherens bejegyzést erről a tárgyról, de mindannyiszor az abszurd részletek jutottak csak az eszembe. Hát tessék, leírom ezeket.



1. Még májusban, amikor felkerestük a polgármesteri hivatalt, házasságkötési szándék bejelentése céljából, fogadott minket egy kedves bajuszos asszony, és mintegy másfél órát töltöttünk azzal, hogy gyöngybetűkkel bemásolja mindazt az általunk bediktált - és mindenféle okirattal alátámasztott - adatot, amelyet feltételezésem szerint tudván tud rólunk az önkormányzat. A röhögés szerencsére csak egyszer tört ki belőlem, amikor a jóasszony megkérdezte, van-e rendezetlen jogállású gyerekem, akiről a vőlegény nem tud, de szerencsére nincs, pedig milyen prímán ellenne szegény az ágy alatt, biztos nem is fedezné fel senki.
(Közben a másik asztalhoz befutott egy pár, esküvőt akartak vagy apasági nyilatkozatot, a hetedik hónapban járt a lány. Két héten belül kitűzte az esküvő időpontját az anyakönyvvezető - nekünk csak hat hétre lett meg. A lány kicsit húzódozott, hogy hát mit szólnak a rokonok, ugye, nem lesz-e az esküvő túl hirtelen, két hét múlva, de az anyakönyvvezető letorkolta, hogy az fő, a baba már házasságba szülessen. Apasági nyilatkozatról az első öt perc után nem esett szó többet. Látod - jegyezte meg Cs. már odakinn -, így születnek a statisztikák. Mínusz egy élettársi kapcsolatból született baba, plusz egy a házasságból születetteknél.)

2. Én nem akartam nagy flancot, meg ruhát sem akartam, meg nem akartam én semmit, és ha elég bátor/bátrak lettem/lettünk volna hozzá, elmegyünk egy kedd délelőtt a két tanúval, azt annyi, de tartottunk mindketten a család végül is jogos felháborodásától, sértettségétől, úgyhogy egy előre körültekintően meghatározott időpontban, amikor a legnagyobb volt az esélye, hogy mindenki felveszi a telefont, szigorúan tíz percen belül fel is hívtuk az összes családtagot. És anyukám egy percen belül rá is kérdezett, hogy mit veszek fel, de azzal a válasszal, hogy a zöld ruhámat, csak ideig-óráig bírtam elaltatni az éberségét, mert rájött, melyik lehet az a zöld ruha, és közölte, hogy azt nem vehetem fel. Aztán előhozott nekem a saját gardóbjából egy kazal ruhát, hogy válasszak. És választottam is egy hímzettet, de sajnos anyukám ismét megállapította, hogy azt nem vehetem fel, mert gyűrődik, és mire kiszállok az autóból, olyan lesz, mintha a kutya szájából húzták volna ki. Úgyhogy azt már nem is mondtam neki, hogy eredetileg bringával akartunk menni.

Anyukám erre három nap múlva felbicegett szegény a rossz lábával hozzánk a harmadikra egy újabb kazal ruhával. Amikor megláttam a rengeteg holmit szétaggatva a szobában mindenhol, először az villant be, hogy a mama kifosztotta az angyalszertárat, mert mindenhol fehér cuccokat láttam. És fájt a lábam akkor már második napja, úgyhogy le szerettem volna menni a doktorhoz, mert magamnak addigra már diagnosztizáltam egy trombózist, de a szakember mégis más, ugyebár.
De a doktorhoz nem jutottam le, viszont kötelességtudóan nekiálltam ruhát próbálni, ha már anyu felhozta őket, mert másnap vissza kellett vinnie azt a húszat, amit végül nem választunk. És végül lett fehér ruhám, szerintem szép volt és elég elegáns is, bár amikor a mama tűnődően megszólalt: Egy kicsit olyan strandruhás, akkor elébevágtam, nehogy erről is kiderüljön, hogy nem vehetem fel. Pont olyan voltam benne, mint ez a gomba, de amikor kiléptem a kocsiból talpig fehérben, egyrészt úgy éreztem magam, mint minden jegesmedvék ősanyja, másrészt olyannak, mint aki csúnyán eltévesztette a jelmázbál dátumát.

3. Az esküvő  pénteken volt, és egy órával hamarabb elkértem magam, mert ugyan volt jegygyűrűnk már több mint nyolc éve, de mindkettőn kicsit alakítani/javítani kellett. Szóval elhoztam a gyűrűket, és itthon megmostam a hajam, aztán befutott Cs. Marcival meg Borival, kicsit csocsóztak, aztán mindenki átöltözött, Cs. is öltönyt vett, de inget nem kellett vasalnom szerencsére, aztán befutott anyukám meg az öcsém, és D.  felturbózta a vonásaimat némi sminkkel, és már óriási volt itthon a rumli, mert közben Bori is bevágta a durcit valamiért, amikor kiderült, hogy nincs meg a lakcímkártyám. Egy darabig kerestük, de vészesen közeledett az idő, amikor jelenésünk volt az anyakönyvvezetőnél, de a lakcímkártya csak nem lett meg. Közben lezajlott az egész délután legszürreálisabb jelenete, amikor anyukám, aki tényleg _nagyon_ pontatlan, egyszer csak felugrott, és azt mondta: Megyek, mert még elkésem. Az öcsém rámutatott, hogy nélkülünk, akik épp hisztérikusan keressük a lakcímkártyát, úgysem történik semmi. De a mama kötötte az ebet a karóhoz, és tényleg el is ment, aztán tíz perc múlva mi is követtük, lakcímkártya nélkül. De szerencsére nem volt rá szükség, az anyakönyvvezető azt mondta, ő elhiszi, hogy azonosak vagyunk önmagunkkal, rám pedig külön emlékezett, akkora cirkuszt csaptam két nappal korábban, hogy ügyfélfogadási időn kívül leadhassam Bori születési anyakönyvi kivonatának másolatát. 

4. Azt már korábban megbeszéltük, hogy nem szeretnénk galambröptetést meg gyertyagyújtást, meg zene sem volt, de a fogadalom úgy látszik, ingyen jár, pedig ha tudjuk, hogy lesz, hát nem kérjük azt sem. Nagyjából a harmadánál szaladt be a cérna, onnantól csak arra koncentráltam, nehogy hangosan kitörjön belőlem a röhögés, de a hangom így is remegett annyira, hogy a sógornőm teljesen elérzékenyüljön, hiszen annyira meghatónak találta, hogy ezen a nagy napon ennyire meghatódom, és csak elcsukló hangon tudok megszólalni, úgy fojtogat a sírás. 

5. A csoportkép után a násznép bement az étterembe, mi meg végigturnéztuk a fotóssal a teret, és a sok arra járó meg biciklista mind nagyon kedvesen mosolygott, és amikor azt kértem a fotós fiútól, hogy ne legyen tokám legalább a képen, az egyik kutyás hölgy vissza is nevetett, hogy nincs, nincs, de persze van, de egy menyasszonynak ezt is letagadja az ember. Később derült ki, hogy apukám már nagyon éhes volt, ezt pedig elég rosszul viseli, úgyhogy utánunk akart jönni és részint letolni, hogy mi tart ennyi ideig, részint beterelni az asztalhoz, hogy végre rendelhessen. De szerencsére nem talált meg bennünket, úgyhogy lett jó sok jó képünk. A fotós fiú meg is kérdezte Cs.-t milyen a lencse túloldalán lenni, mire Cs. megosztotta vele abbéli meggyőződését, hogy - mivel végig ezt figyelte - annyira jól látható, amint exponáláskor a tükör felcsapódik, tuti, hogy egy lessátorból, álcaháló mögül is észreveszi a madár. 

Amikor már jóllakottan sétáltunk a kocsi felé, apukám egyszer csak a zakójára mutatott: Hat éve volt rajtam ez az öltöny utoljára, és nem is lesz többet. Anyád fedezte fel, hogy megrágták a molyok. Csak akkor láttam, hogy a sok kis fekete pont, amiről azt hittem, a papa beleült valamibe, valójában sok kis molyrágás a szürkéskék anyagon. 

Este pedig I-ékkal pezsgőztünk az erkélyen, megleptek egy Just married! muffunpárral a Sugar!ből, és megmutatták a saját esküvői képüket, másnap pedig nászútra mentünk Máriaremetére, ahol a barátaink megdobáltak rizzsel, pedig nem tervezzük a család bővítését.

Hát ennyi történt az esküvőn.