Hitéleti lecke lányoknak

- Nézd, anya, nézd!
- Iigen?
- Nézd csak, mi van kiírva a templomra: dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek.
- Látom, cicukám.
- De anya...
- Igen?
- Itt nincs egy nő se. Csupa férfi. Meg a Szentlélek. De fogadjunk, hogy az se nő!
- Hát nemigen...
- És akkor? Hol vannak a nők? Hol van Mária? Neki nem jár dicsőség?
- Ööö...
- Miért nem? Ha nincs Mária, nincs Jesszus!

I'd rather be

Egy hete, amikor nagyjából megterveztem a hetem, nem volt benne a kalapban, hogy mintegy fél munkanapom megy a levesbe a benti gépem rendszerfrissítése miatt (mert a rendszergazdi _elfelejtett_ installálni egy programot, így lett a félórás kiesésből háromórás), és az se, hogy napokig, illetve a rendelkezésre álló másfél napig fogok lakástakarék-pénztár ügyben szaladgálni.

Elfogott megint az az érzés, hogy a bennem lévő kis bv egészen kicsire összehúzza magát, leszegi a fejét, mint egy kos, ellöki magát, és elindul előre. Láttam ilyet, sőt, gyerekkoromban fel is öklelt egy kos, nagyot repültem hátra - sose néztem úgy még egyszer az addig teljesen ártalmatlannak tűnő birkára. 

Szeretném hinni, hogy ha forr a víz, tojás leszek, nem krumpli.

Pénteken kettős leadás. Utána habzsi-dőzsi, fodrász, kozmetikus, pakolás, ajtócsere, festés stb.

Itt kell lenned, hogy elhidd

Mindenféle küszöbön álló események miatt a közelmúltban kénytelen voltam ellátogatni a megfelelő hivatal családtámogatási alosztályához/ügyosztályához/akármijéhez. Ugyanis, bár a kérelmem "bármely kormányablaknál beadható", mégiscsak jobbnak ítéltem, ha házhoz viszem, még ha a fent említett alosztály/ügyosztály/kutyafüle egyetlenegy ügyfélszolgálati irodát tart is fent nagy Budapesten, ami, szerencsére, viszonylag könnyen megközelíthető kies hajlékunkból.

a szokásos augusztusi vizes bejegyzés

Nem mondom, hogy a nevelési célkitűzéseimet sikerült maradéktalanul elérni, de feltett szándékom volt, hogy kis strandembereket nevelek magam körül, akik nem félnek a víztől, sőt visongva ugrálnak belefele, és lehet velük dobálózni, meg beborogatni őket mindenféle felfújható és nem felfűjható tárgyakról, meg birkózni velük, és felhozzák a medence aljáról a beleszórt aprópénzt.

És úgy tűnik, fáradozásaim, miszerint M-t babaúszásra hordtam, B. félévesen rendszeres látogatója volt a strandnak, és elszántan próbált kievickélni a karikából, és elindulni a túlpart felé, a rengeteg zsipp-zsuppolás a vízben, a folyamatos dobálások meghozták az eredményt. És igen, én vagyok az az infantilis anyuka, aki ha elmegy vizes gyermeke mellett, szó és kérdés nélkül belöki a medencébe (ráadásul ez kölcsönösen működik - tavaly egy apuka konkrétan lefagyott a látványtól remélem, nem a fürdőruhás alakom okozta a sokkot), egyrészt mert ezt rendkívül szórakoztatónak találom, másrészt meg az úszás tudás szerintem nem ott kezdődik, hogy jól nevelten, fejünket kidugva tempózunk a hibátlanul csempézett medencében, hanem nem szabad félni a víztől, a váratlan vízbe eséstől, és tudni kell kezelni a helyzetet.

Szóval két zsenge korú strandemberrel és szintén strandemberré avanzsált apjukkal járunk strandra, és lehet birkózni meg labdázni meg egymás beborogatni a vízbe, és nevetve-prüszkölve jönnek ki a víz alól, a sok kis strandember. 

különböző embereknek elvont fogalmak

- És a táborban mindenki ilyen komolyan vette ezt a dolgot?
- Persze, anya.
- Tényleg? Mindenki játékos akar lenni?
- Az. De most látszik, hogy kiből lesz, és kiből nem.
- Nahát! Már most látni? Miből?
- Hát van, aki állandóan nyafog, és nem akkor is azt mondja, hogy ez fáj, az fáj, amikor látszik, semmi baja nincs. Más meg nem csinálja, amit kéne. Hiányzik belőle... a munkamorál.

***************
- Ezt mondta! Hogy munkamorál! Nem is tudtam rá mondani semmit. Szerinted egyszer a munkamorál a mosogatásban, meg a cuccai elpakolásában is megnyilvánul majd?
- Szerintem ne álmodozz.

Hülye-e vagyok? - egy történet vége

Hülye-e vagyok? - folyt.

Hülye-e vagyok?

Elméleti

A múltkor voltam bent M. iskolájában, és elvileg a szakmámról beszéltem. De mivel az elméleti aspektusokról már tanultak, csak iszonyú szárazon, egy kicsit bele-belekaptam a hétköznap megnyilvánuló, tapasztalható gyakorlati oldalba is.
Azt is összeszedtük, mi minden állhat egy közlés mögött, és hogy bár előfordul, hogy egy közlés célja maga a tájékoztatás, ilyen steril, vegytiszta helyzet szinte soha nincs. Másrészről pedig léteznek úgynevezett - ha jól emlékszem a pontos kifejezésre - fatikus gesztusok, amikor kizárólag verbális eszközökkel valósítunk meg. Például köszönni, gratulálni vagy boldog születésnapot kívánni általában szóban szokás, ezt csak kivételes esetekben helyettesíti ezt valamely egyéb, tevőleges gesztus.
A leggyakoribb azonban a két eset ilyen-olyan arányú vegyüléke. Például a Hogy vagy? kérdés alapesetben a másik iránti udvarias érdeklődést jelez, nem feltétlenül vár részletes, a hörgőtágulattól a tyúkszemig kiterjedő, kimerítő választ, hacsak nem a háziorvos a kérdező. A Láttam a csajodat egy másik hapsival a villamoson közlést a rosszindulat, a féltékenység, az intrika vagy a tapintatlanság is a szájába adhatja valakinek. Ha egy új kollégát elhívja a régi munkavállaló ebédelni, általában nem pusztán a közös táplálkozás a célja. Ha az összeszokott társaság nem hívja el a frissen érkezettet, az sem azért van, mert éhen veszejtenék. Ha az új barátunkkal beülünk a kedvenc helyünkre, az jelent valamit. Az is, ha inkább sietősen elköszönünk tőle a bejárat előtt.
A saját szándékainkkal általában tisztában vagyunk, a másikét megtanulni olvasni, értelmezni hosszú és nehéz folyamat - olyasmi, mint a műelemzés, csak éppen nem a mire gondolt a költő? kérdést tesszük föl, hanem azt: mire gondolsz te? Ez egyébként egyáltalán nem könnyű: a szerepek sokszor rögzítettek, és nehéz, megterhelő lehet ezekből kilépni. Meg aztán amúgy is nagyon sokszor hiába beszélünk egymással, nem figyelünk egymásra; és persze az is előfordul, hogy egyik/másik/mindkét fél nem engedi meg magának? a másiknak? az őszinteséget. (Aminek egyébként megrázó vagy éppen vicces irodalmi alkotásokat köszönhetünk.)
Ugyanígy: az óriásplakátokon megjelenő közléseknek is megvan a maguk célja - ami ritkán a tájékoztatás. Más célból foglalkozhat a híres színész vadászbalesetével a pletykalap, a vadászati portál és a helyi hírlap, esetleg a Mentősök Lapja (ha van olyan). És így tovább. Ha alaposan megvizsgáljuk, szinte minden közlésben észlelhető a beszélő szándéka.

A gyerekek értelmesek voltak, jelentkeztek, jókat mondtak. Hátha ez a korosztály már tudatosabb lesz ebben is.

és mi a tanulság?

Jó lenne megfogadnom, hogy nem csinálok ilyet. Nem vállalok be teljesíthetetlen időtartamban nagy feladatokat. Észszerűbben elosztom. Nem kell hazahoznom a munkahelyemről a gépem, hogy az ébren töltött 18 órámból 16-ban dolgozzam. Fogadhatunk, fog-e sikerülni.

A másik orca

Mikor?

Gondoljátok meg, proletárok,

zsenge gyermeketeket milyen sportra és melyik sportegyesületbe íratjátok. Örüljetek, ha tehetségesnek bizonyul: hiszen tehetséges. Örüljetek, ha nem bizonyul tehetségesnek: nem kell minden második hétvégét, iskolai szünetet, két ünnep közötti potya napokat sportpálya szélén, kivörösödött fejjel a gyereknek szurkolva tölteni. Mielőtt zsenge gyermeketeket beíratnátok, tanulmányozzátok vizsla szemmel a szakszövetség oldalát, alapszabályát, annak legutóbbi módosítását, a módosítás 34. mellékletének 96b pontjáig bezárólag. Ezt tegyétek meg rendszeresen - ki tudja, éppen mikor van ülés, és mi folyik ott, ugye!

És bizakodjatok, hogy ha a gyerek valamiért átigazolna, az addig az ifjúságvédelem, a közösségépítés és sportszerűség szavakat sugárzó homlokkal mantrázó egyesület nem veté-e le angyali álcáját, és dörzsölt képviselője nem kezd-e fenyegetőzni fegyelmi tárgyalással (ezt nehezen állom meg azért röhögés nélkül), és nem kezd dobálózni  nevelési díj címén elkérendő vaskos összegekkel (itt viszont nincs nagy kedvem röhögni). Mert igen, a szövetség alapszabályának 34. mellékletében 96b pontja erre lehetőséget ad. A rohadékoknak.

Miért éppen ez fáj?

Miért éppen ez fáj ennyi embernek, egy elitegyetem sorsa a belváros kellős közepén? A mindenféle lapokban olvasható elemzésekhez csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy amíg a tananyagban szerepel a Kincskereső kisködmön, és Wass Albertnek meg Tormay Cecile-nek sem sikerül kiszorítani Móriczot meg József Attilát, addig ott lesz mindenkinek ott lappang a tudata mélyén, hogy ha a felemelkedés egyik útja a tanulás, hogy tudással és szorgalommal fel lehet emelkedni, ki lehet törni még a mély nyomorból is. Saját erőből, tehetséggel.

Egy - méghozzá a vitathatatlanul a legmagasabban jegyzett magyar - egyetem bezárása ennek a meggyőződésnek a szimbolikus elkaszálásása. Hogy kiseprűzzük a tudást. Hogy már régóta nem az számít, mit tud az ember, hanem hogy ki az urambátyja, kihez, hogyan és milyen mélyen van bekötve.

Még egyszer az olimpiáról

Már pénteken elkezdődött, és azóta hányják az aláírásgyűjtőknek, hogy a kezdeményezésük politikai célú, az akciót politikai haszonszerzésre használják, és megbontották a pályázat mögött eddig álló politikai egységet.

Én ezt kézséggel elsimerem. Szerintem ebben semmi kivetnivaló nincs.

A politika nem valami ördögtől való dolog, nem olyan, mint mondjuk a méregkeverés (amely szót ha behelyettesítjük a fenti mondatokba, máris elég szörnyűlködnivalót találunk):

 A politika, az valami olyasmit jelent, mint a közélet. A görög polisz szóból származik, emlékeim szerint valami olyasmit jelent, hogy a polisszal kapcsolatos dolgok. Athénban (lásd: demokrácia őshazája) minden athéni polgárnak erkölcsi kötelessége volt politikával foglalkoznia, hogy befolyásolja, alakítsa városa (lásd: hazája, otthona sorsát). Aki nem így tett, aki csak a saját (görögül idiosz3) dolgait hajtotta, azt úgy nevezték, hogy idióta.

Az, hogy legyen-e egy több hétig tartó, világméretű, a fejlett országok közül pénzügyileg többet is térdre kényszerítő rendezvény, az politikai kérdés. Egyrészt a volumene, másrészt a költségvonzatai, harmadrészt az érintett emberek létszáma, a helyi lakosokat érő, gyakran kényelmetlen következmények miatt. Épp ezért egy ilyen kezdeményezés mögött nem politikai, hanem társadalmi konszenzusnak kell állnia, azaz ne a választott tisztségviselők, hanem a választóik (akiket sokkal jobban érintenek majd a kellemetlen következmények az előbbiek privilegiziált helytete miatt) sorakozzanak fel mögötte.

Az olimpia nem csak sportról szólt (legyünk erősek, már az ókori Görögországban sem csak arról). A rendezés jogának odaítélése szintén politikai jellegű kérdés, van benne lobbi, sportpolitika, és feltételezhetően egy-két ígéret, illetve annak tárgyiasult formája is gazdát cserél. Az olimpia eszméjét politikával beszennyezni kifejezés ezért is önmagában is értelmezhetetlen.

Az meg, hogy egy párttá alakuló mozgalom politikai haszonszerzésre, ismertsége növelésére használ fel egy egyedülállóan sikeresen levezényelt aláírásgyűjtést? Hát még jó, hogy!

most komolyan

Az utóbbi időben többedszer futok bele abba a sommás megállapításba, hogy a bölcsészek ilyenek. Olyanok, Vagy amolyanok. És általában nem pozitív állítást fogalmaz meg róluk a szerző.

Persze mint bölcsész személyemben is sérelmesnek találom az efféle (elő)ítéleteket, mint ahogyan nyilván a mérnökök is felháborodnak, ha úgy általában valaki műveletlennek vagy szakbarbarnárnak titulálja őket, vagy a könyvelők, ha korlátolnak vagy fantáziátlannak, ne is beszéljek a kapzsinak beállított orvosokról.

De - mivel jó hosszú ideig jártam egyetemre - jó sok bölcsészt láttam. És láss csodát: a bölcsészek is sokfélék.
Van köztük szőke meg barna, találkoztam buzgó reformátussal, katolikussal, ortodoxszal, sőt ateistával is. Találkoztam konzervatívval, liberálissal és fajvédő eszméket dédelgetővel. Ismertem nyelvtehetséget, aki akár több holt nyelvet is remekül elsajátított pár év alatt, és ismertem olyan bikkfanyelvűt, akinek az élő nyelvek is nehezen mentek. Ismertem szépet és csúnyát. Ismertem kikapóst és zárkózottat. Ismertem gyakorlatiast és álmodozót. Ismertem sportost és lustát. Ismertem gazdagot és szegényt. Ismertem olyat (kapaszkodjatok meg, többet is!) aki második szakjának a matematikát választotta. Az évfolyamtársaim között van olyan, akiből fordító lett, másból üzletember, jogász, könyvelő, vagy éppen erotikus magazin főszerkesztője, vagy egyetemi tanár.

Szóval ne már..

Sikerpropaganda

Én valóban nagyon örülök, hogy a belföldi turizmus ilyen mértékben megélénkült, és hogy ennyien üdülnek a Balaton partján, meg hogy hálistennek csak az északi parton egymást értik a puccosabbnál puccosabb  igényes vendégházak meg fogadók meg minden isten haragja, kár, hogy kártyával alig lehet fizetni egyben is, meg annak is nagyon örülök, hogy ilyen körültekintően sikerült fejleszteni a balatoni idegenforgalmat, nem ám a vakvilágba, mint az eszetlen, hogy a közlekedés alapvető feltételei is megvannak már, bámennyire divat a retró, nem a nyolcvanas évek jutnak eszébe a korosodó balatoni nyaralóvendégnek, amikor úgy állt a hetes út, mint a jancsiszög, és nem kell eszetlen időpontokba lemenni (éjjel) meg feljönni (hajnal), mert egyébként órákat cammog az ember az autópályán, és hétvégén sem kell lépésben haladni a part menti utakon, mert vannak jó minőségű utak és elegendő ingyenes parkolóhely.

Nem.

Kivételes eset

Az van, hogy sajnos én egy nyúl vagyok, iszonyúan kerülöm a konfliktust, felszalad a pulzusom, dadogni kezdek, és menekülőre fogom, még ha tudván tudom, hogy igazam is van elvileg. Ez a gyakoribb. Néha az is előfordul, hogy úgy bepöccenek, hogy simán összeverném a másikat mindenféle elvi problémázás nélkül. Ez nagyon ritka, és leginkább akkor fordult elő, ha a gyerekek védelmében kellett fellépnem.

Hétvégén viszont sikerült a saját érdekeim érdekében határozottan kiállnom, ami ritkaság, mert ilyenkor legtöbbször lenyelem a békát. Szombat este épp gazoltam a kertben, rövidnadrágban, strandpapucsban, melltartó nélkül, ahogy kell, amikor a faluvéghez igen kirittyentett nő vonult el az utcán, pórázon vezetve egy spánielt. A kutyaugatásra néztem fel (a szembeszomszéd kuvasza őrjöngött), amikor látom, hogy a spániel takarosan odapiszkít éppen a kertkapunk elé. Ahol ki-be járunk. A fiatalabbik nő felszisszent, amikor látta, mit csinál a kutya, aztán bocsánatkérő mosollyal próbálta elrángatni, de nem tudta, meg ha tudta volna is, akkor is a kerítés előtt maradt volna a kutyaszar. Még kiszóltam neki, hogy nem bánnám, ha felszedné, de amint a spániel ismét járóképes állapotba került, elmentek - gondolom, mert mikor újra felnéztem a virágágyból, már nem voltak sehol.

Kimentem, megnézni a termést, és egy kaukázusi farkasölőnek is becsületére vált volna, ráadásul ízlésesen el is volt rendezve négy-öt darabba. Mindenféle látnoki képesség nélkül belátható volt, hogy a) vagy összeszedem b) nem szedem össze, belelép valaki, akinek a cipőtalpáról én vakarhatom le viszont a cuccot, azaz így is, úgy is nekem kell kezelnem a problémát. Amin viszont úgy felpaprikáztam magam, hogy azonnal kerítettem egy nejlonzacskót meg egy darab papírt, és teljes harci díszben kirongyoltam a kertből.

Tőlünk csak egyfelé lehet menni, meg is találtam a mezőn a nőket, a fiatalabbnak a kezébe nyomtam a zacskót meg a papírt, hogy a papír meg a zacskó hiánya ne legyen akadály. A papírt megvetően visszautasította, de megadóan elindult vissza a halom felé. Nem tudom, ugyanígy jártam volna-e el, ha Fradi-szurkolók pitbullja kakál a kertkapunk elé, de így is büszke voltam magamra.

Leszek-e kutyából szalonna?

Szóval elvileg támogatom a gyerekek sportkarrierjét. Elvileg. Mert gyakorlatban már nem ilyen rózsás a helyzet. Akárhányszor belegondoltam, hogy egész augusztusban itthon pállunk leszünk a kánikulában, egy zokogó kismajom bv rázta bennem a rácsot. És akkor a Balaton helyett a meccsek helyett itthon töltött hétvégékről nem is beszéltünk. Ráadásul ez még csak egy gyerek, a mi lesz, ha Borit is berántja valami (akiből ráadásul kibújt a grófnő, és lovagolni vágyik meg teniszezni).

De Cs, csinálta becsülettel, hordta-vitte nemcsak Marcit, olykor az edzőt is a meccsekre, hétvégenként, reggel nyolcra a város túlfelébe akár. És Marci is csinálta becsülettel, szorgalmasan, tényleg, odaadással, edzésről sem hiányzott, meccsről meg pláne. Nem mondhatom, hogy ő a legügyesebb, de nagyon elszántan tolta végig az évet, és végül is nagyon jó helyen végzett a csapat, és az részt vehettek egy háromnapos országos tornán egy szép vidéki városban.
Egy csomó szülő lement megnézni a meccseket, és a berzenkedésemre, miszerint nem vesznek engem emberszámba a sportapukák, Cs, azt mondta, utazzunk le mi is, haverkodjunk a szülőkkel, jó lesz. Hallgattam rá, kettőnk közül ő a diplomata, meg a várost is szívesen megnéztem.

A hétvége bővelkedett váratlan fejleményekben, a legváratlanabb az volt, hogy néhány szülővel tényleg sikerült összebarátkoznom. Másik váratlan fejleményként szinte rekedtre ordítottam magam a meccseken (a gyerekeket összekeverték, nem a saját csapatukkal játszottak, tehát nem volt tétje a játéknak), A torna halál profin volt megszervezve, jó arculattal, plakátokkal, értelmes mondanivalóval (nem Bol-dog szintű kabalaállattal pl.) Továbbá Marci csapatának edzője, egy rendkívül rokonszenves teremtés megdicsérte, azt mondta, ésszel és higgadtan játszik, és szeretne még róla hallani, mert szerinte kosaras lesz belőle.
Meghatottságomban és döbbenetemben meg is fogadtam, hogy nem berzenkedem többet a sporthétvégék és -programok miatt. Kíváncsi vagyok, meddig fogom bírni.

én úgy vagyok a városommal

Jön az ember haza, orrában még a tengerszag, hajában a szélfútta só, és várja a csomagját a reptéren. Meg rajta kívül még kismillió ember, az összes csomagszállító tele, két-három gépet is ráengednek egyre, a Koppenhágából érkező nagykabátosok vegyülnek a Rómából jövő mokaszinosokkal. A női vécé ajtaja előtt kígyózik a sor. Nyilván kell erre még az olimpia, mint egy falat kenyér.

****

Áll az ember a zebrán, megsuhintja az átsuhanó taxi szele, aztán lekocog a parkolóhoz, nézi a hirtelen térdig érő füvet, a belőle méter magasra megnyúlt disznóparéjjal meg a többi giz-gazzal a járda szélén, a kiszáradt fák csontvázait, belőve a rézsű fölé. Az imitt-amott magról és magukról kinőtt fákat nézi, a csenevész bodzabokrokat, az egész szomorú és igénytelen gaztengert, amit még lenyírni sem jut eszébe senkinek.

****

És olvassa aztán az egyszeri ember, hogy a főpolgármester, aki először vissza akarja szorítani a várost  CO2-vel telelihegő biciklistákat, 1200 fát akar kivágni a Római-parton, hogy jól mobilgátat építsenek az utolsó fővárosi természetes Duna-parton. Én nem tudom, van-e ott 1200 fa összesen, és még ha telepítenek is ugyanennyit, hát mikor lesznek abból valódi, át nem érhető valódi fák, nem holmi fogpiszkálók, és hova lesz a Rómainak az a fésületlen szépsége, amiért ezrek szaladnak ki a Duna-partra, ha egy kicsit is kisüt a nap.

A két államtitkár margójára (politikai tárgyú terjedelmes bejegyzés)

Én: Szombaton a nagypapa hoz el a bemutató óráról, Borcsi. 
B:  Miért? 
É:  Mert Marci meccsen lesz apával, nekem meg dolgom van. 
B: Milyen dolgod?
É: (vonakodva): Tüntetni megyek
M.: Tüntetni? Miért?
É: Hogy ne legyen olyan, az iskola, amilyen most. Hogy a Borinak ne legyen hat órája elsős létére. Hogy olyan tankönyvekből tanuljatok, amilyenben nincs hiba, mint amilyet mutattál. Meg ne a hóvirág nemtudommilyen álszirmát kelljen megtanulnod környezetből. 
B:  Én olyan fáradt vagyok a hat óra után, anya! Meg mindenki az osztályból! Alig lehet bírni velünk!
M: Jó, értem.