Néha igen, néha nem

 Van, amikor jó itt dolgozni. Amikor mennek a dolgok. Amikor sikerül valamit elintézni, sínre tenni, elrendezni, másoknak segíteni. Szervezni. Megszervezni. Elindítani. Lezárni.

Dilemma

Ismeritek a hasonlatot a békákról meg a forró vízről?*

Anyja lánya

Ma írnom kellett egy rövid szöveget. Bármiről. Akármiről.
Az európai uniós hulladékkezelési célkitűzéseket választottam.

Ezek a mai fiatalok

Időről időre szoktak lenni gyakornokok nálunk, ami nagyjából úgy néz ki, hogy jönnek a lányok-nők (mindegyik gyakornokunk nőnemű volt eddig), és harmatos szemmel bizonygatják, hogy életükálma, és csakisezállhozzájukközel, és sosegondoltákvolna. És én el is hiszem mindezt, egyrészt mert ez a munka nekem is életem álma volt, másrészt mert tényleg látom a szemükön, hogy amikor bejönnek az irodába, ahol csak a falra tapadva lehet elmenni az íróasztalok mögött, hogy tényleg nem gondolták volna. De azért persze bepréselődünk, a főnököm elregéli-dörmögi-duruzsolja a miastájszot, aztán a harmatos szemű illetőt általában megkapom én.

I'd rather be

Egy hete, amikor nagyjából megterveztem a hetem, nem volt benne a kalapban, hogy mintegy fél munkanapom megy a levesbe a benti gépem rendszerfrissítése miatt (mert a rendszergazdi _elfelejtett_ installálni egy programot, így lett a félórás kiesésből háromórás), és az se, hogy napokig, illetve a rendelkezésre álló másfél napig fogok lakástakarék-pénztár ügyben szaladgálni.

Elfogott megint az az érzés, hogy a bennem lévő kis bv egészen kicsire összehúzza magát, leszegi a fejét, mint egy kos, ellöki magát, és elindul előre. Láttam ilyet, sőt, gyerekkoromban fel is öklelt egy kos, nagyot repültem hátra - sose néztem úgy még egyszer az addig teljesen ártalmatlannak tűnő birkára. 

Szeretném hinni, hogy ha forr a víz, tojás leszek, nem krumpli.

Pénteken kettős leadás. Utána habzsi-dőzsi, fodrász, kozmetikus, pakolás, ajtócsere, festés stb.

sok

csütörtökön (az ideálinál sokkal tovább tartó) zárás, aztán egy réges-régi ismerősömmel (a kelleténél hosszabb) találkozó, másnap reggel (a szükségesnél tovább tartó) vacakolás a bubival, szerencsétlenedés a nyeregben, jézusom, nem arra fordul, amerre a kosár áll, jóleső áttekerés, váratlanul időben megérkezés, elmondandók elmondása (nem volt panasz a megjelenésemre), életem eddig egyik legrosszabb ebédjének részleges elfogyasztása (az ún. gyümölcsleves leírására azóta sem találok szavakat), az utcára kilépve a magas sarkú cipőm sarka beszorul a sárlehúzó rácsba, szállok, mint a győzelmi zászló, de szerencsére nem esem el mégsem.
Végigcsattogok, immár kényelmes saruban, gyerekkorom helyszínén, a kánikula terpeszkedik a város fölött, és csak nézek, mindenhol ott ül egy-egy szerencsétlen hajléktalan, az utcák piszkosak, minden csupa csikk, az út szélén szemre hetek óta száradnak a lesorvadt levelek és mindenféle növényi hordalékok. A fák levele tiszta por.  Kiábrándító. Bemegyek egy bankfiókba felvilágosítást kérni, a festett szőke ügyintéző lány stílusa üdítően hibbant. Megköszönöm a tájékoztatást, és hogy jólesett ilyen formában hallani mindezt. Veszek mindenféle tortát, leülünk D-vel az utolsó órára, a süteményes csomagot magam mellé teszem. Kérdezem D-t, mit vár magától hétfőn, azt feleli, szeretné meglepni a tanárt. Elmosolyodik közben, a mosolyától megszépül a zárkózott kamaszarca, úgy legyen, mondom rá. A mintegy öt méter hosszú pad nem elég egy kislánynak, ráhuppan a torták szélére, szóvá teszem.
Megpróbálom megkeresni a Sz. cukrászdát a nosztalgia jegyében, már egy éve bezárt, mondja a fiatal fagyis lány kicsit előbb, oké. Visszaballagok a kisparkba, ezen az úton jártam óvodásként, és féltünk az alagsori ablakokból látszó emberektől. Olvasok egy kicsit, nézem a sok kivakarhatatlan csikket a macskakövek között, próbálom kitalálni, tetszene-e a város, ha turista lennék.
Megjön I. beülök a cuki kis autóba, csak ücsörgök hátul és lesek ki a fejemből, beszélgetünk J-vel hármasban, kocogunk ki, és iszonyú érdekes témákról esik szó (azaz J. mesél), kiérünk H-hez, rottyon vagyok már teljesen, de kapok kávét, a ház nagyon szép, a kert gyönyörű, és megvitatunk dolgokat, nagyon gondolatébresztő az egész (ha nem utálnám velejéig? velőmig? ezt a szót, azt mondanám: inspiráló), aztán megjön M. és E (lassan elfogynak a betűk, ezért a 18 éven aluliakat nem említem),  rengeteget eszünk, iszunk, és elképesztő sokat nevetünk, a sok nevetés átmos, átmos, és mikor az éjszaka közepén itthon kikászálódom I. kis meseautójából, üdébbnek érzem magam, mint amikor még előző nap reggel elindultam a bubi nyergében előadni.

Hülye-e vagyok? - egy történet vége

Hülye-e vagyok? - folyt.

Jeges rémület, mardosó kétely

Jött a múltkor egy felkérés egy konferenciára, és mivel számunkra elég kellemetlen az időzítése, voltak arra utaló jelek, hogy a főnököm inkább engem küld maga helyett.
Így is történt.
Megbeszéltük, hogy elmegyek, és előadok.
Végignéztem a többi előadót, elolvastam a témákat.
Egyeztettem a saját javaslatomat a szervezővel, meg volt vele elégedve.
Fejben elkezdtem felépíteni az előadás vázát, természetesen este, zuhanyozás közben.
És, kezemben  a zuhanyrózsával, egyszerre belém csapott a jeges rémület, háttérbe szorítva valamennyi gondolatot:
Mit fogok felvenni?
Mit?
Mit?

Hülye-e vagyok?

Kellett neked tanulni, édes lányom!

Az általános iskolában, ahová jártam, főleg polgári (a szó eredeti értelmében, de a nyolcvanas években persze nem így hívták) családból származó gyerekek jártak. Volt pár orvosgyerek, volt, akinek az apja külkereskedő (és később miniszter) volt, voltak a szülők között mérnökök, tanárok, jogászok, nyomdászok, emlékszem egy mesterszakácsra, egy óvónőre. És ennek megfelelően az osztálytársaim jelentős része gimnáziumba ment (ha gyengébbek voltak a jegyek, inkább egy gyengébb gimnáziumba, mint egy erősebb szakközépbe, utóbbira egy-két példára ha emlékszem), és csak néhányan tanultak tovább szakmunkásképzőben. Nekik voltak a legrosszabb jegyeik, még ha nem is voltak különösebben buták.
Két ilyen osztálytársamra emlékszem, az egyikkel később találkoztam, ő rendőr lett. (Ő speciel nem volt buta, neki, most már úgy vélem, az a bizonyos polgári háttér hiányzott.)
A másik pedig vízvezeték-szerelő.

és mi a tanulság?

Jó lenne megfogadnom, hogy nem csinálok ilyet. Nem vállalok be teljesíthetetlen időtartamban nagy feladatokat. Észszerűbben elosztom. Nem kell hazahoznom a munkahelyemről a gépem, hogy az ébren töltött 18 órámból 16-ban dolgozzam. Fogadhatunk, fog-e sikerülni.

napom

Fikarcnyit sem vagyok az impulzusvásárlás híve, de amikor egy előadásról a buszmegálló felé loholtam, és megláttam egy könyvesbolt kirakatában, csak az tartott vissza tőle, hogy bemenjek és megvegyem, hogy már éppen zártak a boltok mindenütt.

határidők markában (képzavar)

Leadás volt, leadásom van (már magamhoz képes is csúsztam) és lesz még egy a hétvégén. Vittem B-t edzésre, tanulok M-val, megbeszélésekre járunk. Közben igyekszem jó dolgokat is csinálni: voltam a héten kiállításmegnyitón, színházban, holnap megyek koncertre. Voltam korcsolyázni, tornázni.
Mintha talpig felöltözve, átázott, nehéz kabátban állnék egy medencében, az idő vize meg az orromnál csapdos.

vanitatum vanitas, aka kéménybe, korommal

Tegnap, amikor még mindig a monstre megbeszélés hatása alatt voltam, és karikás szemmel kóvályogtam végig a napon, felhívott egy régi kollégám, hogy véletlenül szembetalálkozott az egyik munkámmal, és felismerte a stílusom (!), és megnézte tényleg én csináltam-e, és tényleg. Gratulált hozzá. 

Jólesett, épp akkor, épp aznap különösen.

Minden jótett elnyeri méltó büntetését

Vegyük azt, hogy egy állatkereskedésben dolgozom. És hirtelen kiderül, hogy az egyik ketrecben vedleni kezdenek a törpehörcsögök, és nem lehet őket kitenni a kirakatba. Valami más kell. Mire az egyik kollégám azt mondja, nézd, te bv, itt vannak ezek a csincsillák, igaz, nem túl népszerű állatok, de néha kitehetnénk egyet-egyet a kirakatba, igazi csincsillaszakértő hozta őket, egy-két évente van tőle csincsillánk, el is rendezte őket szépen kosárba, kitehetnénk a kirakatba, mit szólsz?

És akkor nagy kínnal-keservvel átfodrászolom a csincsillákat (mert a sarkon túl már van egy ugyanolyan kosár csincsilla ugyanattól az embertől, és a mienk nézzen mégis ki másképp), átrendezem a kosarat, aztán a főállatkereskedő letol mindkettőnket, és jobbról balra fésüli a csincsillák frufruját, és kicserél három párnát, mert ez nívós üzlet, itt nem mindegy az áru minősége. (NB: a csincsillák viszont nagyon is kapóra jönnek, noha eredeti állapotukban használhatatlanok,)

Aztán este a csincsillás ember is berzenkedik, hogy ő nem így fésülte a csincsillákat, és az ő neve szerepel a csincsillák feje fölött, és igenis ragaszkodik a rózsaszín masnikhoz a bajuszkájukon. Mert ha nem, az egész kosarat márpedig visszavonja.
És ahelyett, hogy azt mondanám, vigye, ahová akarja azt a szakajtónyi dögöt, amibe beleöltem lassan egy munkanapot, csak higgadtan felhívom a figyelmét, hogy mindkettőnk közös érdeke, hogy a csincsillák mihamarabb gazdára találjanak.

Utálom a csincsillákat.

Én, Nyúl Béla, fellázadtam

Úgy van beállítva a munkahelyemen a rendszer, hogy a bekezdések csak 3 mm-sek lehetnek*. De semmiképpen nem jött ki az oldal úgy, ahogy kellett volna, így aztán suttyomban átállítottam az egyiknél 3,1 mm-re.
Ennyit a konformizmusomról bátorságomról.

*nem, de a helyzet analóg.

A közintézményekről

Az utóbbi időbe elég sok közintézményt kerestem meg emailen. Az események innentől fogva a következő forgatókönyv szerint követték egymást.
Írtam egy tiszteletteljes emailt - azt nagyon tudok -, benne megpendítve, ki vagyok és mit akarok.
És vártam.
És vártam.
És vártam.
Aztán egyszer csak elfogyott a türelmem, és telefonálgatni kezdtem.
Először általában a portásnak mutatkoztam be és vázoltam az óhajom.
Aztán a titkárságon annak, aki épp arra járt.
Aztán az illetékesnek.
Jó napot kívántam, bemutatkoztam, és megemlítettem, hogy írtam egy emailt a kérdésemmel egy hete/ tíz napja / három napja.
Milyen email címre küldtem?
Ami meg volt adva a honlapon.
Ó. Hát azt az illetékes saaaaaajnos nem kapta meg. Foooogalma sincs, hogy miért. Küldjek neki másik emailt, egyébként meg fáradjak be hozzá, személyesen is betekinthetek a megfelelő adatbázisba, megadja az engedélyt. Hogy erre nemigen van már idő? Hát ő azt nagyon sajnálja, egyébként meg az teljesen rendben van, hogy az ügyfélszolgálati emailcímre küldött levelekre napokig hetekig nem válaszolnak.

szerencsére üdítő kivételek akadnak. és nem, nem - feltétlenül - ingyenes szolgáltatásról vam egyébként szó.


*****
kolléga:  Úristen, milyen ez...
én: de legalább ingyen megkaptuk. Elég nyögvenyelős velük zöld ágra vergődni, de ingyen odaadják.
kolléganő: Nem mindegyik volt ingyenes. Az a másik, na az elég sokba került.
én: tényleg? Nem rémlik, hogy megfizethetetlen lett volna.
kolléganő: én úgy emlékszem, drága volt.
kolléga: nézd meg, légy szíves, most már engem is érdekel.
kolléganő: na lássuk... hatvan... hatvanezer...
én: Jééézus.....
kolléganő: hatvankétezer.... ja, nem. ez a leltári szám.

leírva olyan fájdalmasan nyilvánvaló

kár volt beszélnem a szabadidőmről. kár volt beszélnem egy hétvégi utazásról. még utólag is. mert ha inkább tartom a szám, és nem derül ki, hogy nem itthon néztem az ónos esőt, hanem elutaztam, előre megszervezetten, normál szabadságom terhére, (részben meghívottként) akkor megspórolhattam volna magamnak pár beszólást. kár volt mondanom bármit. aki hallgat, az nem téved.
legközelebb legfeljebb Fótra utazom, a többi néma csend.

munkamegbeszélés

(többemberes)
- Hol a kígyó? Nincs meg a kígyó?
- Vigyázz, a kecske elszökött! Nem lehet megkötni?
- Meg volt kötve, de kiszabadította magát.
- Akkor csalogasd ide! Lóbáld elé az akácágat! Ide!
- Jaj, ez csupa tüske! Szúr!
- Megfognád ezt a csirkét?
- Na, most meg elfordult az agáma. Fordítsd vissza, légy szíves!
- Itt a kígyó a kecskén! Még jó, hogy nem esett le!
- Meddig fogjam ezt a tyúkot?
- Jó magasra emeld fel az agámát, nem baj, hogy kapaszkodik!
- Micsoda szúrós egy szar ez!
- Hova tetted a kígyót, fiam? A csirkeólba? De itt nincs. Aha, de mégis, csak feltekerte magát.
- Hol van már megint a kecske?
- Mi ez a hang?
- A görény rágcsálja a rácsokat.
- De legalább a csirke milyen szép nyugodtan ül.