Igen!

Mióta megjött a havazás, megjöttek a mínuszok, úgy érzem, eljött az én időm, igen. Vaskos kis altestemre alánadrágot, illetve sínadrágot cincálok, és amikor csak lehet, megyünk ki a szabadba, a hóba, a hegyoldalba, az erdőbe. Gyönyörű.

Ilyen a kilátás Dobogókőről.


Ez a kép a munkahelyemtől negyedórára készült:

Ez is.


Óriási idegsejtek jégbe fagyva.

Ezt a kettőt pedig útban hazafelé lőttem, csak úgy.
 
.

Szép próbálkozás volt mindkettő

- Anya! Anyaanyaanya!
- Igen, kisfiam?
- Írjál nekem lécci kikérőt a suliból! Tudod, ma korán kezdődik a meccs, és jó lenne, ha elkérnél az utolsó óráról, akkor tuti nem késnék el.
- Mindjárt megírom.
- És anya! Lécci írjál egy felmentést is! Nagyon fáj a térdem, amire tegnap ráestem foci közben, írnál egy felmentést tornából?

****
- ....és most mondom, hogy nem fogsz tudni kedden egyéni képzésre menni.
- Miért?
- Mert szóbeli felvételid lesz, kisfiam. Az egyetlen helyen, ahova behívtak.
- Jaj, ne már... Biztos nem tudok elmenni edzésre? Mikor lesz?
- Háromtól fél négyig vagy kiírva.
- Meh...  De akkor suliba se megyek!
- ???
- Senki sem megy! A felvételi napján nem megy suliba senki!
- Tényleg? És mit csinálnak egész nap?
- Készülnek. Készülnek a felvételire.

Gyarlóság, bv a neved!

Mi mindenre képtelen vagyok!

Mióta vártam erre!

Hó! Hideg! Minuszok! Mióta várok erre! És az előrejelzések szerint meg egy hétig ilyen marad az idő! (Tavi korcsolyázás felkészül!)

Csapatjátékos vagyok, ha nem lett volna nyilvánvaló (but also can work independently)

- Jó veled honfoglalózni, anya. Akkor mindig nyerek. Izé... nyerünk. Csapatmunka! Te mondod, én írom.

Elmesélem, miből van elegem

Hrrrrrr

Nem is rémlik, mikor volt B. ilyen beteg; két napig nagyobbrészt lázasan (39+) félig öntudatlanul feküdt kanapén, ágyon, nem evett, inni is csak pár korty vizet ivott, és ha ébren volt, sírdogált.
Emlékszem, 5-6 éve milyen iszonyú volt ez a télvégi időszak; a gyerekek rendszerint felváltva robbantak le (bár ha egyszerre, abban se volt köszönet), itthonról dolgoztam, betegszabi, helyettesítés szóba sem jöhetett, volt, hogy napokig alig tudtam elhagyni a lakást.

Ahhoz képest pénteken elvoltam még korán, reggel 7-től tornázni, ma meg koriztunk Z(s)-vel. Olyan jó látni, hogy a fiúk hogy felveszik a fonalat, M pedig nyilatkozott a Nemzeti Sportnak a téli olimpiáról. Tudta, hol rendezik, fel tudott sorolni öt versenyszámot, azt is tudta, kik az éremesélyesek. Mondtam is neki később, szokja meg, hogy a NS-nak nyilatkozik.

Aztán itthon, sütisütés közben, véletlenül kitéptem a sütő ajtaját. Amit csak azzal tudok magyarázni, hogy a) a mamitorna hatékonyabb a vártnál; b) Hulk ereje költözött belém; c) érdemes lenne szednem magnéziumot, mielőtt lebontom magam körül a háztartást a bennem munkáló feszültségtől.

ez mennyire nem hiányzott (ventillálok)

B-t beírattam programozni, nagyon lelkes. Az órákat egy közeli irodaházban tartják, ahol szerencsés módon, a szülőknek lehetőségük van kulturált körülmények között várakozni (a kosáredzés alatt hétfőnként konkrétan egy iskolában ülök egy lépcsőn). Itt van pár jóáras Ikea asztal meg szék, polc tele régi magazinokkal, és még a wifi kódot is sikerült megtudnom.
Elvittem a laptopomat, mert volt még némi munkám egy-két maszek projektemmel, gondoltam, szépen megcsinálom mindkettőt. Kinyitottam a laptopot és elkezdtem.

Kábé ekkor ültek a hátam mögé.
Két anyuka.
Régi ismerősök, még az oviból talán.
Beszélgetni kezdtek. És rögtön rájöttem, miért nem bírtam én hosszú távon a játszóterezéseket.

Most már tudom, hogy az egyikük építkezik, csúszik a kivitelező, de májusig _mindenképpen_ költözni szeretnének ("megbeszéltük I-val"- akivel a hallottak alapján teljes a gondolati és eszmei szinkron), közben a hölgy édesanyjánál laknak, de ez aláásta a kapcsolatukat (meglepő), egyebek között mert a kedves mama nem engedte a kisfiúnak, hogy a társasházi lakásában labdát pattogtasson, hiszen az zavarná az alattuk lakó - egyébként ötgyerekes - családot. A kedves mama egyébként nyugdíjas, és bár rendkívül jó szakember, nehezen tudott elhelyezkedni, mert a email és az önéletrajz nem barátja, de enélkül csak igen méltatlan munkához jutott.

Tudom továbbá, hogy a másik az előzővel ellentétben vélhetőleg nem dolgozik, viszont síel, illetve síelne, leginkább Ausztriában ("nem olcsó, de megéri, magyarok az oktatók"), viszont a férj nemigen áll kötélnek, mert nem hagyhatja ott a munkáját, erre kizárólag a sportszenvedélye miatt hajlandó (ami nem a síelés, legalábbis a családi síelés iránti fékezhetetlen vonzalom), és egyáltalán, a férje minden családi elköteleződés alól kivonja magát, még korán sem hajlandó kelni, hogy otthon maradjon a kisebbik gyerekkel (aki a várakozás másfél órája alatt egy tabletet nyomkorászott némán), míg a hölgy a nagyobbik gyerekkel közös vérvételre menne, és képtelen elmondani, mikor tud kivenni szabadságot, tehét a hölgy nem tudja lefoglalni a tavaszi utazáshoz sem a szállást, pedig Erdélybe készülnének.

És csak duruzsoltak csendesen, és a hangjuk, mint egy állhatatos légy, csak keringett körülöttem, bekúszott a fülembe, végigszánkázott az agytekervényeimen, és nem tudtam tőle szabadulni, pedig nem érdekelt, isten bizony, nem érdekelt, közben éreztem, amint távozik belőlem az életerő és csökken az íq-m.
Jövő héten inkább kimegyek korizni a közeli pályára.
Köszönöm, hogy elmondhattam. 

Van az,

amikor az ember szombat délután, mosogatás közben megvilágosodik: a jelen helyzetben nincs tovább. Zsákutca. Dead end. Vagy toporgunk még egy helyben egy darabig, vagy kifarolunk, és 

újat kezdünk. 

Levegő beszív, elrugaszkodás előtti terepfelmérés indul. Mekkorát tudok ugorni? Merre van az első zsombék? Vagy ússzak-e inkább?

Amúgy meg

sosem volt kedvenc időszakom ez a télvége, és idén is nyűgös nagyon. Fáradékony vagyok, rendszeresen elalszom 9-kor a kanapén a laptop fölött, még mindig érzékeny és merev a bal vállam a december elején (!) kapott influenzaoltástól, az átigazolás miatti egy hónapos hercehurca (még nincs vége, de már írtam már az ombudsmannak is), a felvételi meg a gyerekek egyéb nyűgjei (lásd békegalamb szerepkör) is iszonyatosan fáraszt. Szerettem a tavalyi telet, szeretnék most is egy kis mínusz tíz fokot, száraz, csontig hatoló hideget, befagyott tavakat, tiszta, világos, éles kontúrokat a szemerkélő eső és a nyirkos köd helyett.

Én mint békegalamb

Nem reprezentatív kutatásaim/tapasztalataim alapján minden legalább kétgyerekes szülő közös tapasztalata, hogy mert az elsőszülöttje nem produkál valamilyen fejlődéslélektanilag jellegzetes szülőizzasztó magatartásformát (mondjuk nem hisztizik), a szülő, pedagógiai képességeibe vetett teljes hittel áll neki másodszülött gyermeke nevelésének - aki viszont _igenis_ produkálja az említett, fejlődéslélektanilag jellegzetes, szülőizzasztó magatartásformát.

Én sem voltam kivétel.