Generation gap

- Hétágra süt a nap! Mit csinálsz te idebent, kisfiam?

Idegesítő idősebb nőrokon vagyok

Amikor terhes voltam, sikongató lábrázást azoktól az idősebb nőrokonoktól, akik kizárólag visongva kizárólag ilyeneket voltak képesek mondani, mint de izgi! Meg jaj de jó! Komoly dolognak tartottam az egész terhesség-gyerekezés témát, és azt hiszem, előre nyomasztott a felelősség is.

Most, hogy nem az én terhességemről van szó, kizárólag visongva tudok kizárólag ilyeneket mondani, hogy de izgi! Meg jaj de jó! Végül is nekem csak a kellemes izgalom jut meg majd a babaszagolgatás. Ha sír, majd odaadom a szüleinek - akiktől már többször elnézést kértem a végtelenül idegesítő és infantilis viselkedésem miatt.

Szóval az esküvő

Már sokszor próbáltam fejben összerakni egy koherens bejegyzést erről a tárgyról, de mindannyiszor az abszurd részletek jutottak csak az eszembe. Hát tessék, leírom ezeket.

Hétvége, hétvége

Egyáltalán nincs időm bejegyzést írni, mert egyáltalán nincs időm semmire, a lakás úszik, a munka csúszik, de most még ezt sem bánom igazán, mert egyrészt már visszavonhatatlanul itt a jó idő és megindultak a növényeim, lassan zöld lesz az erkélyem, és hajnalban, amikor áthoztam a nagyágyba Borbálát, már daloltak a madarak, de amiről igazán írni akarok, az a hétvége.

Tegnap délben hozzávetőlegesen 20 perc telt attól számítva, hogy kinyitottuk a kaput, illetve megjelent az első gyerek a kertben. Rövid szünetektől eltekintve (például amikor mindenki kinn játszik az árokparton), mindig van is itt valaki, sőt ma már egy ismeretlen asszony is megjelent, nem zavarnak-e a gyerekei, de mondtam, hogy nem, jöjjenek csak nyugodtan, akár holnap és holnapután is, mire a kisebbik fiúcska (akit eddig még egyáltalán nem is láttam) sivalkodni kezdett, hogy ő haza sem akar menni. Ha már így összejöttünk, bemutatkoztunk egymásnak, de közvetlenül ez után a sivalkodó fiúcskának levált a cipőtalpa, mire a mamája minden tiltakozás dacára a hóna alá csapta és hazavonszolta. A többiek eközben botokkal üldözték egymást, vakondtúrást lapátoltak kisvödrökbe, valamint tűzesetet imitáltak, amihez hozzátartozik, hogy fejhangon visít valaki a kisházból, hogy tűz van. Az öcsém, kezében kávéspohárral, mélázó tekintettel nézte a jelenetet, majd megjegyezte, hogy olyan, mintha a szeleburdi család ugrott volna le a képernyőről. Csak még a pingpongasztal hiányzik a nappaliból.

Húsvét

Idén nem volt nagy húsvét, olyannyira, hogy még tojást sem festettünk, például azért, mert nagypénteken itt rostokoltam a gép előtt, és még hiányzó anyagokra vártam hiába, és összesen annyi időm maradt, hogy elrongyoljak a Sparba délután a meglepetésekért. Isteni szerencse, hogy sikerült elhoznom az utolsó SW-nagykönyvet, Borinak vettem egy kizárólag rózsaszínben és lilában pompázó homokozókészletet, de a játékboltos bácsi itt a sarkon felvilágosított, hogy hiába szeretnék SW tetoválást, olyan nincs, hát lett helyette kártya, Borinak meg plüss katicabogár, ha már állandóan a katicabogár elveszett pöttyeiről kell olvasnom neki.

Marci persze meg volt veszve az ajándékokért, de Borit még nem érintette meg mindez, pedig Marci kizárólag az ő ajándékait találta meg eldugva a fák meg a bokrok között, a saját térdvédőjére már csak este bukkant rá, pedig az ott volt a cseresznyefa legalsó ágvillájában.


És persze lenn lenni állati jó volt, már fázni se fáztunk, Marci őrjöngött az utcabeli gyerekekkel, fociztak meg esőerdőset játszottak az árokparton és az árokban, meg megmászták a kőrisfát a kapu előtt (Sz. fenn is akadt, úgy kellett lehozni), Bori meg szedte a pitypangot, túrta a földet, és már majdnem lett homokozója is, csak a homok bizonyult túl kevésnek, de majd legközelebb. Aztán megjöttek E-ék, és a két kiscsaj rögtön ment a kisházba meg krétával rajzolgattak, meg mesét hallgattak meg randalíroztak együtt - bár K. tagadhatatlanul visszafogottabb természet Borinál. És hálistennek locsoló se jött az idén egy se, így a mai hajmosást is megúsztam.

A nosztalgia jegyében

Nem szerettem fejni, ahogy szerintem senki sem szeret. Hiába itthonról dolgozom, az előző munkahelyemen kért két-három hetente szükség volt a személyes jelenlétemre, és ilyenkor a reggel az Avent (becenevén: szivornya) jegyében telt, nyissz-nyessz-nyüssz. Nagyon vártam már, amikor Borbála elkezdhet mást is enni anyatejen kívül, és végre nem azzal töltöm reggel 7 és 9 között az időt, hogy táplálékot állítok elő számára. (Más kérdés ugye, hogy B. nem éppen lelkesedett az idegen eredetű pépek iránt, mint az alma-, barack- és banánpempő, és arcán végtelen gyanakvással fogadta ezeket.) A szivornyát szépen elcsomagoltam, és feltettem a felső konyhaszekrénybe, némi szívfájdalommal, ki tudja, mikor fogom (ha egyáltalán) használni újra.

Hamarabb, mint gondoltam. K., Bori unokatestvére megbetegedett, elég csúnyán, végül kiszáradással került kórházba, nem fogadott el semmi enni- és innivalót, infúzióra kötötték. Felajánlottam a mamájának, próbáljuk ki, hátha az anyatej bejön neki, folyadék is, segíthet a gyógyulásban is, ha bejön, dupla siker. Beleegyezett, próbáljuk ki.

Így került le a szivornya a termosz, az ételhordó és a süteményszaggatók társaságából, és újra munkához láthatott. A műszak azonban nem volt zavartalan. Borbála nagyon hamar tökéletesen átlátta, hogy ez a bizarr eszköz mélyen sérti az anyatejhez való monopoljogát, és mindent megtett, hogy keresztbe tegyen neki. Először csak bizalmatlanul méregette, aztán a helyére kéreckedett, végül egy pompás mozdulattal kitolta valahogy az immár félig telt gyűjtőpoharat az egész szerkentyűből, mire az lemondó csattanással landolt a padlón. A 60 ml anyatej pedig ügyesen szétterült a konyhakövön, fürgén megtalálta a repedéseket, így még a konyhaszekrény alá is jutott belőle. A fehér kőnek hála, az egyik kisebb tócsába még bele is léptem.

K-nak bejött a cucc, már amennyit ezek után elő tudtam állítani...

Isten éltesse!

Születésnapi bulira voltunk hivatalosak pénteken, K., Marci unokahúga immár nem hónapokban, hanem években számolja az idő múlását. Nagyon jól sikerült összejövetel volt, a fő ajándékot, egy gigantikus babaházat az ünnepelt rögtön birtokba vette, és nemcsak ő, hanem a jelen lévő unokatesók is. (Volt unokabáty, unokanővér és unokahúg is.) E., a háziasszony azt kérte, sütit vigyünk, persze jó a bolti is, de nagyon megköszöni, ha sütök bármit. Én meg mondtam, hogy nem gond, bármit megsütök, és ebben is maradtunk.

Sokáig vacilláltam, mi is legyen, mert egyrészt domborítani is akartam ennek minden aspektusával (azaz ne legyen snassz kevert tészta és legyen mutatós meg persze überfinom) de legyen gyors vagy legalább előre elkészíthető, mert sok időt nem tudtam rászánni.

Végül lett háromféle sütemény, sós, édes, torta és nemtorta. A domborítás sikerült, de most egy darabig nem akarok lisztet látni, maradok a receptolvasásnál, az legalább nem csinál rumlit.