Hülye-e vagyok? - egy történet vége

Hülye-e vagyok? - folyt.

Hülye-e vagyok?

Elméleti

A múltkor voltam bent M. iskolájában, és elvileg a szakmámról beszéltem. De mivel az elméleti aspektusokról már tanultak, csak iszonyú szárazon, egy kicsit bele-belekaptam a hétköznap megnyilvánuló, tapasztalható gyakorlati oldalba is.
Azt is összeszedtük, mi minden állhat egy közlés mögött, és hogy bár előfordul, hogy egy közlés célja maga a tájékoztatás, ilyen steril, vegytiszta helyzet szinte soha nincs. Másrészről pedig léteznek úgynevezett - ha jól emlékszem a pontos kifejezésre - fatikus gesztusok, amikor kizárólag verbális eszközökkel valósítunk meg. Például köszönni, gratulálni vagy boldog születésnapot kívánni általában szóban szokás, ezt csak kivételes esetekben helyettesíti ezt valamely egyéb, tevőleges gesztus.
A leggyakoribb azonban a két eset ilyen-olyan arányú vegyüléke. Például a Hogy vagy? kérdés alapesetben a másik iránti udvarias érdeklődést jelez, nem feltétlenül vár részletes, a hörgőtágulattól a tyúkszemig kiterjedő, kimerítő választ, hacsak nem a háziorvos a kérdező. A Láttam a csajodat egy másik hapsival a villamoson közlést a rosszindulat, a féltékenység, az intrika vagy a tapintatlanság is a szájába adhatja valakinek. Ha egy új kollégát elhívja a régi munkavállaló ebédelni, általában nem pusztán a közös táplálkozás a célja. Ha az összeszokott társaság nem hívja el a frissen érkezettet, az sem azért van, mert éhen veszejtenék. Ha az új barátunkkal beülünk a kedvenc helyünkre, az jelent valamit. Az is, ha inkább sietősen elköszönünk tőle a bejárat előtt.
A saját szándékainkkal általában tisztában vagyunk, a másikét megtanulni olvasni, értelmezni hosszú és nehéz folyamat - olyasmi, mint a műelemzés, csak éppen nem a mire gondolt a költő? kérdést tesszük föl, hanem azt: mire gondolsz te? Ez egyébként egyáltalán nem könnyű: a szerepek sokszor rögzítettek, és nehéz, megterhelő lehet ezekből kilépni. Meg aztán amúgy is nagyon sokszor hiába beszélünk egymással, nem figyelünk egymásra; és persze az is előfordul, hogy egyik/másik/mindkét fél nem engedi meg magának? a másiknak? az őszinteséget. (Aminek egyébként megrázó vagy éppen vicces irodalmi alkotásokat köszönhetünk.)
Ugyanígy: az óriásplakátokon megjelenő közléseknek is megvan a maguk célja - ami ritkán a tájékoztatás. Más célból foglalkozhat a híres színész vadászbalesetével a pletykalap, a vadászati portál és a helyi hírlap, esetleg a Mentősök Lapja (ha van olyan). És így tovább. Ha alaposan megvizsgáljuk, szinte minden közlésben észlelhető a beszélő szándéka.

A gyerekek értelmesek voltak, jelentkeztek, jókat mondtak. Hátha ez a korosztály már tudatosabb lesz ebben is.

határidők markában (képzavar)

Leadás volt, leadásom van (már magamhoz képes is csúsztam) és lesz még egy a hétvégén. Vittem B-t edzésre, tanulok M-val, megbeszélésekre járunk. Közben igyekszem jó dolgokat is csinálni: voltam a héten kiállításmegnyitón, színházban, holnap megyek koncertre. Voltam korcsolyázni, tornázni.
Mintha talpig felöltözve, átázott, nehéz kabátban állnék egy medencében, az idő vize meg az orromnál csapdos.

Mert annyira ráérek

A múltkor összeakadtam egy anyukával, és elmeséltem, hogy szombat reggel minyontanfolyamon voltam (még tavaly kaptam a kupont születésnapomra). Az anyukat m erre felvonta a fél szemöldökét, és megjegyezte, hogy nem érti, másnak hogy van ennyi ideje. Hát mint más, majd felröhögtem, sajnos igazán nem érzem időmilliomosnak magam, a 6 órásra fizetett, valójában a többiek nyolcórásával azonos időt lehúzva, másodállásos kiadói megbízásokkal, harmadállásos szövegírásokkal, este fél tíztől éjjel egyig tartó második (harmadik?) műszakkal. (Nem panasz, kifejtettem máshol, máskor, hogy szeretem a munkám,)

Szóval mivel időm mint a tenger, gyorsan bevállaltam még két dolgot. Egyrészt a közelben közösségi kert létesül, és nagy lelkesen csatlakoztam az elsők között. Balatonon úgyis mindig a földet túrtam feszt, meg itthon az erkélyen sem ismerek mértéket, legalább lesz egy 6 négyzetméternyi földem egysaroknyira. Lesz komoly kertszerződés, tegnap meg oktatás az ankéton kertgyűlésen, mert a közösségépítés is nagyon fontos állítólag, sajnos engem ez nemigen érdekel, csak hogy túrhassam a földet. Néhány kertkartárs meg kifejezetten ellenszenves is, a múltkor a kert nevéről kellett megegyezni, hát amikor a Reménykeltő áldáskert meg hasonló javaslatok elhangzottak, majd lefordultam a székről. De hálistennek a többség józansága diadalmaskodott, és még megy a vita névről. Hirtelen előléptem nyelvész szakértővé, mert latin nevet akarnak, utalva a kerület római múltjára.

A másikról még nemigen tudok semmit, de a kolléganőmmel indultunk egy belső céges pályázaton, ahol ugyan nem nyertünk, de az ötlet jónak találtatott, és úgy tűnik, jövőre kettőnk közreműködésével megvalósítja a vállalat. És most be vagyok tojva, nemigen látom, hogyan lesz ez, mert már így sem bírok egyenesbe kerülni semmivel, és akkor még hol van a projekt és hol van a kert.

A minyonjaim viszont itt vannak.

Észrevétlenül elnagymamásodtam a negyedik X után

Min sírtam el magam az utóbbi hónapokban?

Az évnyitón.
A hihetetlen családon.
Az Óz, a csodák csodáján.
A kosárlabdát népszerűsítő társadalmi célú hirdetésen.

Lassan a Lolka és Bolkát sem nézhetem meg rizikó nélkül.

uszodás

Amikor anyukám panaszkodott az uszodai felújításról, még nem vettem komolyan a dolgot, de amikor apukám is elviselhetetlenként jellemezte az állapotokat, kicsit megrettentem. Úgyhogy múlt pénteken, amikor erőt vett rajtam az 'én vagyok a vállalat hülyéje' hangulat (a kollégáim egymás hátát lapogatták, milyen ügyesek voltak, én meg csak ültem kukán), hirtelen elhatározásból úgy döntöttem, kihasználom a hatórás állásom előnyeit, és elmentem úszni. De nem a felújítás alatt álló usziba, ahová -mióta újra megnyitották - vagy tizenöt éve járok. Elmentem a Szigetre.

A szigetre tízéves koromtól jártam, először edzésekre, heti kétszer, aztán csak úgy, örömködni, sokszor az iskolával, gyakran, ha nem volt első óránk az általánosban, iskola előtt. Örök hétvégi program volt, mindig éppen felújítottak benne valamit, amikor tízévesen először megfordultam, a női öltöző fele volt lezárva, azóta is, ha nedves malterszagot érzek, az öltöző képe úszik be elém, az élénk narancssárga szekrényajtókkal. Kartonpapírra nyomott táblázat volt a bérlet, azon lyukasztott egyet a kabinos. Akkor még nem értékeltem a kiúszó egyszerű zsenialitását, most már tudom, mit tesz az, ha egy épületet olyasvalaki tervezi, aki maga is használná.

Nem tudtam volna magam elé idézni az épület belsejét, a medencéket, a tribünt, kicsit talán tartottam is attól, megtalálok-e mindent. De csak egész addig voltam bizonytalan, amíg nem csippant a bérletem a kabinosnál. Nincs nedves malterszag, a szekrények ajtaját is lecserélték, de az egész még sem változott kicsit sem. Végigmentem a nemrégen csempézett folyosón, a zuhanyhoz, a vécékhez vezető lépcső, végül a kiúszóra nyíló ajtó mellett, aztán ki az ötveneshez, háttérben a műugrótoronnyal, aminek az aljából az edző mindig arról érdeklődött a növendékeknél, azért nem ugranak-e, mert fészket készülnek rakni odafent. A tribünön túl bólogattak a sziget szélén álló nyárfák, a meleg beszorult a medence fölé, és szép volt az egész, olyan nagyon szép, hogy voltam tegnap reggel is, meg tegnapelőtt is, meg ma is, és ma már ketten toltuk a hosszakat Cs-val a még zölden biccengető fák alatt.

Az új korcsolyám

Akárhogy is sír az ember, előbb-utóbb mégis kifújja az orrát - amint hazaértünk, én is nekiálltam korcsolyákat nézni a neten. Milyen legyen? Klasszikus hokikori? Puha cipős? Olyan, mint volt? Fiús? Uniszex? Nőies?

Végül is mindegy lett, melyiket választom, mert - a történelem ismétli önmagát, ugye - apukám egy barátja, egy (másik) válogatott hokijátékos jóvoltából lett korcsolyám. Ezúttal vadonatúj. 

Gondoltam, magányosan próbálom ki. Múlt pénteken ki is bicikliztem az önkormányzat által fenntartott egyik kis jégpályára, nagy üggyel-bajjal kifűztem (sokkal több a lyuk) a korcsolyát, felvettem, meghúztam a pertlit, és rámerészkedtem a jégre, görcsösen markolva a palánkot. 

Aztán óvatosan megpróbáltam csúszkálni. 

Nem ment. 

Tovább araszoltam, még mindig kapaszkodva. 

Még mindig nem ment. 

Már fél kört is megtettem, mire el mertem engedni a palánkot. 

De még mindig nem ment. 

A bal bokám ide-oda bicsaklott, hiába próbáltam haladni, nem csúszott a korcsolya az istennek sem. Oldalra kacsázott a lábam, ide-oda dülöngélt a lábfejem. 

Próbálkoztam tovább.

Nem ment.

Visszaevickéltem a palánkhoz.

Csak a régi jó korcsolyával tudtam, mással nem, kezdtem siratni megint a régi korit. Mert még annyira sem tudok korizni, amennyire gondoltam (igazából tényleg nem tudok, még a fékezés sem megy). Nem ezt a kabátot kellett volna felvennem, a röviddel ügyesebben mozgok. Most meg a bokám sem tudom egyenesen tartani, rossz ránézni a lábamra, hogy néz ki----

és ekkor megláttam. 

A fehér vékony műanyag élvédőt a bal korcsolya élén. Épp hogy csak elvált a színe a jég összekaristolt felületétől. Fél kézzel a palánkba kapaszkodva óvatosan felemeltem a lábam. Leügyeskedtem a pengéről az élvédőt, és zsebre vágtam. 

Előre-hátra megmozgattam a lábam a jégen, aztán lassan eltoltam magam a palánktól. A korcsolya simán, akadálytalanul siklott, a lábfejem egyenesen állt. Nekirugaszkodtam, és onnantól már jöttek vissza a mozdulatok, ment minden, ha nem is úgy, mint a karikacsapás, de úgy, ahogy nekem menni szokott.  

A régi korcsolyám

A korcsolyám se nem volt új, se nem volt régi. Igazából persze régi volt, nagyon is, csak épp nem kívánkozott jelző elé. Ez volt a korcsolyám, és kész. Eszem ágában sem volt lecserélni.

A korcsolyámat 1987-ben kaphattam, karácsonyra. Nagyon szerettem volna egy menő korcsolyát, sokat jártam akkoriban a műjégre, a zsebpénzemet is bérletre költöttem nagyrészt, és mivel nem volt más, anyukám lengyel gyártmányú műkorcsolyáját vittem. De borzasztóan szerettem volna egy hokikorit, egyrészt mert azokkal az elülső fogakkal folyton megbotlottam, másrészt meg szerettem volna egy saját korcsolyát.
Elég rosszak voltak az esélyeim. A szüleim nem költöttek olyanra, ami nem volt _feltétlenül_ szükséges. Jó volt a fehér műkorcsolya a lábamra? Jó volt. Tudtam vele korcsolyázni? Igen. Hát akkor?

Az a karácsonyunk nagyon zaklatott lett - talán mégis 1988 volt? Anyukám nagyon megbetegedett, épp hogy hazaengedték a kórházból karácsonyra, a papám szerezte be az ajándékokat. Mint utólag felfejtettem, egy barátja, egy volt hokijátékos szerezte a korcsolyát: már használtan került hozzám, öntött, fehér, már ütött-kopott fűzős Roces. Hokikori. Imádtam. Hiába nyomta kicsit a lábamat, hiába volt tele karccal, a korcsolya jött velem, amikor elköltöztem otthonról és utána az új lakásba is. A műjégre egyre ritkábban jártam, de a korcsolya várta velem a telet. Amint befagyott valamelyik nagy tó, mentünk korizni. Marcit babakocsiban tologattam a Velencei- meg az Omszki-tavon 2005-2006 telén. Nekiindulni a jégnek, előttem csak a másik part: az az igazi szabadság.

A korcsolyám épp hogy megérte 2015-öt: január elején, mikor Marci kedvet kapott a korcsolyázáshoz, kölcsönadtam neki. Levettem a korit, és ráadtam Marci úgy egy-másfél számmal nagyobb lábára. Amikor indultunk volna vissza a kocsihoz, először azt láttam, hogy Marci ész nélkül feszíti szét a korcsolyacipőt, anélkül, hogy a fűzőt meglazította volna. Másodjára odapillantva már azt is észrevettem, hogy a műanyag végig berepedt, a fűzős résztől kezdve végigfutott a korcsolyán a repedés egészen az oldaláig. Szegény Marcinak nekiestem először, hogy tönkretette a csaknem harmincéves korcsolyám, de aztán láttam, hogy a másik kori, amit el sem kezdett kifűzni még, az is hasonlóan gyászos állapotban van.

- Elfáradt az anyag - mondta Cs., amikor bekászálódtunk a kocsiba. - Öreg volt már.
Marcitól bocsánatot kértem, de a korcsolyát megsirattam. Itt van a garázsban most is. Még nem volt szívem kidobni.

Odeur locale

Hiába a kőcsipkés épületek
Hiába az arcomba csapó szél
Hiába a levelek susogása
A folyó felett átívelő hidak kecsessége

A vízimajom-elmélet élő bizonyítéka vagyok

A bejegyzés angol szavakat, kifejezéseket tartalmaz

Azt gondolni, hogy egy tankönyv, amely szerkesztése 2012. december 31-én lezárult, nem avult el kilenc hónapon belül: epic fail I.
Azt gondolni, hogy ha a tájékoztató portálon nincs öles vörös betûkkel, hogy a tananyag  megváltozott és kibôvült, akkor ez azt jelenti, hogy a tananyag változatlan: epic fail II.
A vizsga elôtt 5 perccel rádöbbenni arra, hogy az elavult tankönyvbôl tanultam: priceless

Mindezek dacára levizsgáztam..

csak egy átlagos csütörtök

...ilyenkorra elfâradok mindig, kifogy a szusz, elpárolognak a hétvégén betárazott tartalékok, nyûgös vagyok, ingerült és kialvatlan,  nem bírom cérnával, ha Bori hisztizik, ha Marci ügyetlen, kiürült a hûtô, nincs tej vagy kávé vagy vaj vagy egyik sem, elkopok lassan, mint smirglik között a fogpiszkáló.

Piac II.

A Mesterségek Ünnepére régen szerettem volna elmenni, és idén végül is összejött. Igazság szerint elveimmel ellenkezik, hogy csak azért fizessek, hogy bemenjek valahová, ahol még további jelentékeny összegeket verek el, de van ám Széchenyi kártyám, úgyhogy annak terhére urizáltam, mindent fizetett a gróf.

Piac I.

A f-i piacon minden van. Tömeg is, meleg is, ezért a gyerekekkel kimenni csak haladó önsorsrontóknak való gyakorlat, és ezt ha lehet, mellőzöm. A piacokért Cs. sincs oda, a tömegért meg pláne, viszont ahol tömeg  van, ott nincsenek könnyen megközelíthető parkolóhelyek, márpedig utálok parkolni, és nem is tudok -  tehát viszonylag ritkán járok a f-i piacra. Viszont bluemoonnal egy forrónak ígérkező nyári nap reggelén felkerekedtünk, és elmentünk a f-i piacra.
A f-i piacon volt minden tényleg. Őszibarack, lapított és gömbölyű, fehér málna és feketeszeder, kutyakölyök és szódafej, gyönyörű mustkátli 200 forintért, házikolbász, ringlószilva, sziámi kismacska és nyolcféle méz, dinnye és operapartitúra, régi írógép és rugós mérleg, ezüst étkészlet és szamovár, NDK tuemixgéphez illő öntöttüveg pohár, steakhoz való eszcájgkészlet, klarinét és csiszoltüveg vázák. A  kötelező körökön  kívül vételeztem két mesekönyvet összesen 1500 forintért - az egyik az én kedvencem saját gyerekkoromból, de darabokban van, és mindig félek, hogy elveszik a fele, a másik meg olyan meseszép volt, hogy belelapoztam, és a szemem-szám elállt, és egyszerűen muszáj volt megvennem. Emellett Marcinak megvettem a Kupolaváros titka című képregényt, amelyet miután kiolvasott, élvezettel olvasták a felnőtt férfiak is.

A piacnak egy része az igazi bolhapiac, nagy dobozokba van beledobálva minden elképzelhető és elképzelhetetlen tárgy. Volt ott patikába való régi gyógyszeres üvegek, tányérok, villák, egy német nyelvű mozifilmtekercs, egy rendkívül ellenszenves párt ábrázoló esküvői fotó, fekete-fehér képekkel teli fotóalbum  teli közel-keleti helyszínekről, és mind közül a levisszataszítóbb: egy igazi tollkoszorú hungarocell alapra tűzött valódi madártollakból. Ha 10 db bármit vett az ember, 1500 forintért fizetett. Úgyhogy túrtunk bluemoonnal szorgosan, és lett sósvasalónk meg bronzszínű tálcánk, kis korsónk és virágos bögrénk (Borinak) meg két másik nekem és biztos még egy csomó minden, de csak ezekre emlékszem, meg arra, hogy mire összeszedtük a tíz tárgyat, már nagyon meleg lett, és tiszta kosz lett a kezünk, de a jól végzett munka örömével ültünk be az autóba, hogy micsoda kincsekre leltünk.

Kikapcs

Már sárgák a fények
Fölöttem a meggyfa
Épp csak lengek a függőágyban
A gyerekek a nagy fánál játszanak
Török Bobbinak nevezték el, nem tudtam követni, miért
Kémregényt olvasok, a szereplők elvtársazzák egymást és presszóba járnak és az imperialisták ellen küzdenek
Fecskék röpködnek
A galambok alatt meghajlik a fenyő
Az utca végéről felhangzik a fagyisautó dallama


Nem lesz hétfő nyolc óra sosem.

Tekerős

Mióta megjött a tavasz, bringával járok dolgozni. Az oda- meg a visszaút a napom két fénypontja.

Soha

nem lesz már vége ennek a télnek
nem fogom kipihenni magam
nem leszek egyenesben
nem mennek flottul a dolgok


Ide nekem egy nyertes lottószelvényt, de azonnal.

Nocsak

Amint egy Cs-vel folytatott hosszas beszélgetés után eldöntöttem, hogy nem, én ezt nem akarom csinálni, mert a) nem szeretnék ülésekről tudósítani b) nem várnám meg, míg a gyerekek nem ismernek meg, mert olyan keveset látnak c) nem vonz, hogy kihulljon a hajam, megráncosodjon a bőröm, és pandaként, a szemem alatt hatalmas karikákkal kóvályogjak egész nap, és vannak további d) e) f) pontok is, amelyek kifejtésétől helyhiány miatt tartózkodom, nos,