Első negyedév

január: Honvédkórház
február: Honvédkórház, Margit kórház, OITI
március: Margit kórház, OITI, Margit kórház.

Félek az áprilistól.

Konyhaasztal

Az új idők szellemében létezik sajtóval foglalkozó tantárgy is, sőt tavaly óta érettségizni is lehet belőle. Nem tudom, pontosan mik a követelmények, de már két levelet is kaptam érettségi előtt álló leányzóktól, hogy ők ebből szeretnének vizsgázni, és legyek kedves kitölteni a kérdőívüket. Voltam kedves, természetesen, de az egyik versenyző - salgótarjáni egyébként - nem elégedett meg ennyivel, hanem mindenképp személyes találkozót szeretett volna nyélbe ütni. Először udvariasan hárítottam, hogy nemigen tervezek leugrani mostanában Salgótarjánba, de nem hagytam annyiban a dolgot, mert jár ő Pestre rendszeresen, és egy közeli időpontban is jön, és jó lesz-e akkor, mert megnézné a szerkesztőséget, és fényképezne is párat, ha nem zavar. Éppen nem volt jó, ezt meg is írtam rögvest, de utána elméláztam a dolgon. A kiadóban szívesen gondjaiba ajánlom valakinek, aki elkalauzolná, ha ez a terület érdekli, de mit kezdünk akkor, ha a szerkesztőségi munka érdekli? Megmutatom neki a konyhaasztalt, a gyerekszobát, meg az ágyneműtartóba zsúfolt újságokat? Félreértés ne essék, ez a felállás jó mindenkinek (nekem is) - de hirtelen kívülről meglehetősen groteszknek láttam. A leányzó azóta nem jelentkezett. Várom a válaszát.

Ha én szerkesztő lennék

...mondjuk a D*** tévében (hahahaha), és arról kellene riportot készítenem, hogy a Három királyfi intézet babaköszöntő zászlót terveztet - ne csak azt jelezze gyászlobogó, ha valaki meghalt, az új életeket is köszöntse zászló -, akkor lehet, hogy nem a program koordinátorát kérdezném erről, aki egyrészt éveinek zsenge számát tekintve valószínűtlen, hogy szült már akár egyszer is (és innentől fogva nehezen hihető, hogy ő a legmegfelelőbb ember arra, hogy társaival együtt népszerűsítse a nagycsaládos létet). Második riportalanyomnak nem az első, ránézésre féléves gyerekét a karján hordozó, harmincas kismamát kérdezném, aki persze elmondja, hogy a világ legnagyobb boldogsága a gyerek, ő nem is érti, miért nem szülnek többen. Ha én szerkesztő, esetleg szerkesztő-riporter lennék, lesben állnék az óvodák és az iskolák előtt. És ott vadásznék a szülőkre. Sajnos, innentől fogva borul a koncepció, mert az - esetleg már többgyerekes - anyukák elmondanák, miért nem szülnek többet. Hogy a világ legnagyobb boldogsága a gyerek gyönyörű lózung (ami nem cáfolja az igazságtartalmát), de enni kell, élni kell, odaérni a gyerekért időben, mert a gyerekintézmények véletlenül sem igazodnak a munkahelyek időbeosztásához, ha beteg a gyerek (ami megesik), mindenki megoldja, ahogy tudja, a munkahelyi meló után a házimunkának és a gyereknevelésnek az égegyvilágon semmiféle rangja, társadalmi megbecsülése nincs, de az a minimum, hogy mindenkinek legyen mosott-vasalt ruhája, és a lakásban is legyen rend és tisztaság, és ha bármit el kell intézni egy (esetleg több) kisgyerekkel, az perceken belül igazi kanosszajárássá fajul, mert nem fér fel a babakocsi a buszra, mert ha unatkozik a gyerek a bankban, akkor az ügyintéző húzza a száját, rosszabb esetben ki is oktat, és mert akármit is mond akárki, ez a társadalom jelenleg nem kedvez a gyerekeknek és a gyerekeseknek. Bármekkora mellénnyel is hirdetik.

Szókincs

(Marci SW-s újságot lapoz a szőnyegen.)
B: Bebe! Bebe!
M: Neeeem! Bori ez nem bebe! Ez Yoda mester!
Én: Mondd neki, hogy Yoda! Meg fogja tanulni.
M: Borcsi, mondd, hogy Yoda! Yoda!
B: Jóóó-daaa.
M: Nagyon jó! Mondd: Obi-van Kenobi!
(A többit fedje a feledés kíméletes homálya.)

Borbála beszél

Most már nem is vitás, ráérzett, és analizál és szintetizál, megvannak a szótövek és a toldalékok, megvan a struktúra hozzá, és nyomja, nyomja, nyomja ezerrel, már nem csak szavakban, vagy szintagmákban, hanem rendesen, mondatokban.
Néhány klasszikus:
Vacsora előtt: Marci! Gyere te is nyamnyázni!
Amikor meglát a bölcsiben: Megjött Bori anyája!
Reggel, ébredéskor: Apa! Anya! Gyere! Gyere Borihoz!
Könyvnézegetésnél: Bebe [bárány] sétál. Sétál a fánál.

Képek Balatonról

 

 

 

 

 

 

 

 

Bori körülnézett...

...majd úgy döntött, megpróbálja 

 

felfedezni a padlást.

Marci rajzolt

...és a falat sem firkálta össze.

Indul a szezon!

Másnap este: 39,8 Celsius

Párbeszéd az uszodában

Kisfiú: Marci, ő a kistestvéred?
Marci: (közönyösen pillantva Borira) Igen.
Kisfiú: Jaj, de jó neked! De jó, hogy van kistestvéred! Nem is mondtad!
Marci: Nem.
Kisfiú: Jaj, de édes! De aranyos! Nagyon aranyos, igazán!
Marci: (hallgat)
Kisfiú: Marci, és mondd.... kisfiú, vagy kislány?

Van valahol mélyen, a zsigeremben elrejtve egy kicsi kis kapcsoló, ami néha átkattan, és én csak távolról, közönyös kívülállóként figyelem, hogyan szürkül egy pillanat alatt jelentéktelenné életem egy-egy szereplője, akiben  bíztam, talán még kedveltem is pár napja még.

Repül a, repül a

Nem tudom, Borinak a melegfront tesz be, még mindig a betegsége miatt van-e rossz passzban, vagy pusztán a dackorszak kulminál-e a napokban, de egy szempillantás alatt képes őrjöngő fúriává változni, és csapkod, hajigál, tör-zúz, amit csak ér. Tegnap hozzám vágta a kanalát háromszor (kétszer tele volt paradicsomos szósszal), ma dühében megemelte az etetőszékét, és elkezdte abriktolni vele a virágaimat (szerencsére hamar közbeléptem), majdnem kiverte az apja kezéből a békítő szándékkal odakínált pohár vizet, és lehajított egy pohár mandarinos joghurtot kanalastul. És közben megy a velőtrázó visítás. Az ok mindannyiszor a kommunikációs bökkenő, például nem a mackós kanalat adtam először a kezébe, nem segítettem elég gyorsan kanalazni a joghurtot, tejet akart, és nem vizet, valamint nem tudtam az üres hűtőből a megfelelő összetételű reggelit elővarázsolni.

Aztán öt perc alatt levonul a vihar (az ebédnél előadott Másik joghurtot kérek című előadás azért hosszabb volt), Mr. Hyde átadja a helyét dr. Jekyllnek, hangicsál, magyaráz, tesz-vesz, én meg csak ülök, magamba roskadva, és arra sincs erőm, hogy egy kávét feltegyek.

Meg persze

voltak jó dolgok is, például hogy nagymama szóvá tette, hogy nem adtam fel elég szakszerűen a hálóinget rá, és azonnal bevillant, hogy úgy tíz éve, amikor volt egy elég komoly gyomorműtétje, és rezgett a léc rendesen, mit szól a szervezete ahhoz, hogy a fél gyomrot egyszer csak kikapták, na szóval mindenkiben volt nem kis félsz, ami csak akkor engedett fel, amikor nagymama kihajolt az ágyból nagyapám felé, hogy Pistukám, miért ezt az inget kellett felvenned, hát ott a másik, ez meg tiszta lyuk, mert persze nagyapám az összes ingét kiégette a cigarettából kiszálló sok kicsi parázs.
A kórházba bejött F. bácsi is, akkor jött a telekről, olyan színe volt, mint egy indiánnak, szívszorító volt látni az ikerpárt, az egyik naptól piros, a másik színe alig üt el a kórházi ágynemű fehérjétől, az egyik majd kétszer annyit nyom, mint a másik, az egyiknek mindig nevetésre áll a szája, a másik sirdogál. Aztán elvittem autóval egy darabig F. bácsit, rettenetes volt, mit mondjak, kapaszkodott a majrévasba, és közben mondta-mondta a magáét - Erre kell jönni? Biztos? Gyalog az ellenkező irányba szoktam menni. Persze, bekötöttem magam. Vigyázz, nekimész! Jó lesz ez a sáv? Tényleg? Nem vezetsz gyakran, ugye? -, megkönnyebbültem, amikor komótosan kiszállt a trolimegállóban (mögöttem jó hosszúra gyűlt addigra a sor).

És nagy dolog az is, hogy Marci megsütötte élete első muffinját a Dr O*tker jóvoltából, mert le volt értékelve egy doboz muffinpor, amit egyébként nem állhatok, de annyiért meg ott se tudtam hagyni, és Marcinak megígértem, hogy megcsináljuk, de aztán úgy alakult, hogy csak kuktáskodtam neki, beleütöttem a tálba a tojást, meg kimértem az olajat, a tejet, de bele már ő öntötte a tésztába, ő is keverte el, aztán együtt belekanalaztuk a muffinpapírba. Nagyon kitartó volt, és tetszett neki, úgy láttam, az meg főleg, hogy a maradék pudingot megehette. Rém büszke vagyok rá, jó pár felnőttet ismerek, akik nem mernének nekivágni egy ilyen feladatnak, töltött muffint készíteni porból, némi tej, tojás és olaj hozzáadásával.

Jó lenne

...azt írni csak, hogy indul a szezon, mert elindítottuk rendben, és csupa kellemes meglepetés várt, mert nem szedtek szét semmit az egerek, a vízóra nem fagyott szét (csak az aknában lebegett egy döglött béka hófehéren), láttam L. férjét és kisfiát, akik nagyon hasonlítanak egymásra, mindkettőnek nevetős kék a szeme, a házban jó meleg volt, és még szódavíz is maradt tavalyról. Marci teljesen eksztázisba esett a régi SW-magazinjától, aztán a színes krétákkal rajzolgatott, és Bori is csak egyszer osont fel a padláshoz, nem esett bele a vasvillába, és csak egyszer vágta orrtövön a nagy műanyag kocka. A kőműves meg csak vakarta az állát, vakarta a füle tövét, aztán csak kibökte, hogy egy hónapnyi munkát lát kívül-belül, hát majd meglátjuk, mennyi lesz, szerencsére a festővel tud majd párhuzamosan haladni.
A gyerekek persze kidőltek az úton hazafelé, de sikerült őket rendben letenni, de éjjel már Bori nagyon meleg volt, még beletoltunk egy adag Nurofent, és az levitte hamar. Reggel már hőemelkedéssel ébredt, Nurofen, láz lemegy, délben onnan lehetett sejteni, hogy megint lázas, hogy lefeküdt a csíkos nagypárnára és elaludt 11-kor, Nurofen, láz lemegy, aztán este 7-kor megint lefeküdt, akkor már be a zuhanyba, remegtek a kis husi X lábai, és nem volt jó sehogy se, hát még amikor egy kúpot is kapott szegény. De azért hamar elaludt, és én is vele együtt, mert egész nap mi felnőttek is olyanok voltunk, mint az őszi légy, és aztán egészen 9-ig aludtunk, legalábbis én akkor ébredtem, de Bori akkor se, csak fél 11 felé. Ma már ugyanolyan kis disznófülű, mint három napja, úgy tűnik, ezzel a 14 órás alvással kidolgozta magából, ami csak benne volt, de azért ma is csak belülről néztünk ki verőfényes, korán jött 20 fokba, nemigen kívánkozott még kifelé. Jövő héten még itthon marad velem.

Rajtammaradt télikabát,
forró lettél, nagy, lomha takaró.
Kigombollak télikabát,
vitorlázzunk szélben mint a hajó.
Nyomj a földhöz télikabát,
el ne szálljak, érzem a hajlamot.
Mit szólsz hozzá télikabát?
Megértük az új tavaszot.

A fák mind túlöltöztek,
lányok mind levetkőztek,
autók meg összetörik maguk.
A szél meg fúj az őrült,
télen mi énbelém gyűlt,
a szél most szétfújja, árasztja szanaszét.

(Cseh Tamás)

Köröm

Az utóbbi hetekben azt vettem észre, hogy Marci rákapott a körömrágásra. Először csak néhány ujján láttam, aztán egyre jobban elharapódzott a dolog (szó szerint, ugye), most már gyakorlatilag alig van körme, ami ne lenne tövig lerágva (a mutatóujja a kedvence). Kenem erre való speciális lakkal, beszélek neki róla szép szóval, semmi eredmény. Pénteken azt mondta, az oviban rágja, unalmában, mert már nem alszik a csendespihenő alatt, és valahogy el kell ütnie az időt. Itthon nem is vettem észre, hogy rágná, de azért megvizsgáltam a kezét péntek délután, és aztán vasárnap este jött a kontroll - a mutatóujjakon lerágta, a többin növekedésnek indult.
Szóltam ma a nevtanban a pszichológus néninek, kicsit beszélgettünk, igen, nehéz időszak ez Marcinak, a húgának is egyre jobban kinyílik a szája, másrészt meg muszáj rá figyelni, hiszen ön- és közveszélyes, de Marci ezt meg sérelmezi stb. Hazafelé menet esett le a tantusz. A körömrágás nagyjából hat-nyolc hete kezdődött, vagy akkor vált intenzívvé. Pont amikor jött a stroke, a kórházazás, aztán amikor Zs. néni többé-kevésbé sínre került, vált egyre rosszabbá nagymama állapota. Ha én is kiadhatnám a bennem lévő feszültséget körömrágással, valószínűleg én is ezt választanám.

Megkapó az a tapintat, amellyel a lépcsőházban keresztülnéznek az emberen a lakótársak, és egy halk köszönést elrebegve már suhannak is tova a lépcsőkön, midőn az ember karján három szatyor, egy csomag pelenka és egy termosz lóg, mellette táblábol egy bámész ötéves, a hóna alatt pedig egy ördögűző pózban raplizó kétéves vergődik.