A gasztroizmusról

Nálunk anyai ágon mindenki nagyon jól főz. Nagymama utolérhetetlen volt, a mama is ott van a spiccen, meg a nagynéném is (bár nála ritkán kosztolunk). És én, ha nem is észrevétlenül, de nagyobb megrázkódtatás nélkül tanultam meg főzni (még ha van is hova fejlődnöm). Így aztán egy ideje értetlenül és gyanakodva néztem ezt az elharapódzó gasztromizériát: minek ekkora felhajtás, amikor főzni mindenki tud?

Vagy ha magától nem is tud, hát ott a recept, aztán megcsinálja. Nem nagy kunszt. De külön tányérra szedni, hozzá színben passzoló konyharuhát választani, az egészet bevilágítani, kekszeket selyemzsinórral összekötni, virágokkal meghinteni, stylingolni, lefotózni, ugyan már... Ráadásul hetente legalább egyszer, ugye. És akkor ott vannak a kerek kis történetek, amelyekkel egy-egy receptet bevezetnek, hiszen anélkül nem áll meg egy valamirevaló gasztroblog. Szóval túlzásnak tartottam, na. Végül is, táplálék ez, megesszük és kész, nem szolgál lelkünk épülésére, elménk pallérozására, csak testünk fenntartására - ami mégsem nevezhető magasztos célnak szerintem.


(Plusz bevallom, még ha zárójelben és kisbetűvel is, hogy rettenetesen idegesít az inspirál ige, amelyet az ilyen jellegű blogokon előszeretettel használnak a szerzők - biztos csökevény még klasszika-filológiai tanulmányaimból. Az oké, hogy Vörösmartyt inspirálták mondjuk a német romantikusok a Két szomszédvárhoz, vagy József Attilát inspirálta Csokonai, de szerintem egy különleges fűszerezésű marhapörkölthöz nem inspirációt merít az egyszeri háziasszony, hanem ötletet.)

Mindazonáltal egy-két jó kis süteményes-édességes oldalt rendszeresen nézek, és pár hónapja úgy döntöttem, a mama születésnapjára nem veszek ajándékot, hanem csinálok neki bonbont. Rögtön háromfélét, mert nem szeretem elaprózni a dolgokat.

A háromból kétféle praliné végül is elkészült (a harmadikkal csúnyán befürödtem). És bár nem lett az a kettő sem szépségdíjas, ízre rendben volt. Sőt, a mama azzal a mondattal adta vissza a dobozt, hogy még kér ilyet. Vagy másmilyet, de bonbont. Hamar. Lehetőleg húsvétra.

Ez elég meglepő fejlemény volt, mert a mama ilyen dolgokban elég visszafogottan szokott nyilatkozni, de nagyon fellelkesültem. Időközben láttunk egy felére leértékelt csokifondü- és pralinékészítő gépet, amit természetesen nem akartam megvenni (mert természetesen drágállottam), de óriási szerencsére Cs. rábeszélt. Finnországból már nagyobb mennyiségű szárított gyümölcsporral tértünk haza a bonbonozáshoz (sajnos arra nem tudtam rávenni az épp sítúrán tartózkodó papát, hogy Ausztriában liofilizált gyümölcsöt vadásszon nekem egy helyi Sparban).

A mamának pedig csináltam húsvétra is bonbont most már háromfélét, és külön csomagoltam az öcsémnek is, akinek akkorra esett a születésnapja. És annyira megörültem, hogy a legtöbbet sikerült egyben kiszedni a formából, nem lettek laposak, gutaütöttek, legfeljebb néhol több vagy kevesebb az ideálisnál a csoki, hogy  az összeállított dobozkát a letakarított konyhaasztalra tettem, néhány magányos bonbont mellette csinosan elrendeztünk köré, beforgattuk őket mutatósan, és kérésemre Cs. le is fényképezte.

A mama húsvét hétfő után azzal hívott fel, hogy ő ilyen finomat még az életben nem evett, és egyik jobb, mint a másik. És hogy anyák napjára is szeretne, de lehetőleg nagyobb dobozban, és lehetőleg többet. (Természetesen kapott.)

Úgyhogy immár hivatalosan gyártom minden ünnepre a bonbonokat, hála a pralinéparadicsomnak és Praliné Zsuzsinak.

Azóta már ki is találtam, mi lesz a következő, saját konstrukciójú bonbon - de egyelőre csak ötleteim vannak, nem inspirációim.