A húsvéti pocoktól a nyúlig

A húsvéti nyulas zsömlének kétszer futottam neki.

Pontosan emlékszem, hogy pár éve egy margarinos reklámanyagban szerepelt egy ötletes nyúlfigura, feje csiga, füle lobog, de hiába próbáltam, nem sikerült megtalálni, pedig másfél órát túrtam a netet utána. Találtam viszont képet mindenféle nyulas zsemléről, és vérszemet kaptam, mit nekem nyúl, gondoltam én hetykén, tészta begyúrva, megkelve! Pofás kis zsömléket szaggattam, és igyekeztem csinos kis nyuszifüleket sodorni a zsömléknek. Ám azok nem adták olcsón gömbölyded formájukat, és ellenálltak a nyúlfülesítő törekvéseimnek, komoly és tekintélyes tapsifülek helyett csak afféle kagylófüleket tudtam rákjuk sikeríteni. Nem baj, véltem balgán, majd megdagadnak a sütőben úgyis, lesznek itt még húsvéti nyuszizsömlék!
A zsömlék valóban megdagadtak még a sütőben. Különös tény, hogy a kagylófülek egyáltalán nem keltek tovább, csak a testek, így amikor kinyitottam a sütőajtót, egy tepsi dundi pocok nézett velem szembe húsvét vasárnapján. 
Borbála azonnal leszögezte, hogy ő nem szereti a pockokat. És valóban, nem is evett egy harapásnyit sem belőlük. Mint később kiderült, a pockoknak masszív, enyhén elszenesedett talpat is sütöttem (a sütő egyébként sem a barátom), így külön el kellett távolítani fogyasztás előtt az alsó félcentis réteget a zsömlékről.
A pockok azonban így is eltűntek másnap reggelre.

A második nyúlfelvonásnál már nem szaggattam zsemléket, csak a nyuszifejekre koncentráltam, két manccsal. Noha Cs. kelta kecskefigurákra asszociált róluk, én láttam belső, mögöttes nyúl lényegüket. Nem lett szenes talpuk. Puhák maradtak. És még Borbála is betolt belőlük kettőt, nem csak a szemüket és orrukat adó csokipöttyöket rágta le.