pupákék

Tegnap délben hozzávetőlegesen 20 perc telt attól számítva, hogy kinyitottuk a kaput, illetve megjelent az első gyerek a kertben. Rövid szünetektől eltekintve (például amikor mindenki kinn játszik az árokparton), mindig van is itt valaki, sőt ma már egy ismeretlen asszony is megjelent, nem zavarnak-e a gyerekei, de mondtam, hogy nem, jöjjenek csak nyugodtan, akár holnap és holnapután is, mire a kisebbik fiúcska (akit eddig még egyáltalán nem is láttam) sivalkodni kezdett, hogy ő haza sem akar menni. Ha már így összejöttünk, bemutatkoztunk egymásnak, de közvetlenül ez után a sivalkodó fiúcskának levált a cipőtalpa, mire a mamája minden tiltakozás dacára a hóna alá csapta és hazavonszolta. A többiek eközben botokkal üldözték egymást, vakondtúrást lapátoltak kisvödrökbe, valamint tűzesetet imitáltak, amihez hozzátartozik, hogy fejhangon visít valaki a kisházból, hogy tűz van. Az öcsém, kezében kávéspohárral, mélázó tekintettel nézte a jelenetet, majd megjegyezte, hogy olyan, mintha a szeleburdi család ugrott volna le a képernyőről. Csak még a pingpongasztal hiányzik a nappaliból.