És ahogy telik az idő, és egyre több helyre van szerencsém eljutni, a földrajzórán tanultak értelmet nyernek. Láttam a sarkkörön túl a napot az ég alján időzni órákig, láttam több száz kilométeren át az egymás után sorjázó fenyő- és nyírfákat, süppedtem derékig a hóba, fagyott a hajamra a leheletem (csak a sarki fényt nem láttam, mert aznap este mostam jó érzékkel hajat). Láttam a trópusi napfelkeltét, a csónak mellől a párából kibontakozó szigetecskék körvonalait, csapott le előttünk paradicsommadár, láttunk tengeri kígyót, áztatott bőrig monszun, sétáltunk vulkán mellett, fényképeztek japán turisták Borobudurban, néztünk hullócsillagot tengerről és sivatagból, jött velünk szemben cápa, úsztunk delfinekkel, félelmetesekkel és barátságosokkal.
A hétvégén gyönyörű zöld tájakat láttunk, egy működő országban, a dombok egymásnak vetették a hátukat, rajtuk fehér pamacsokként legeltek a birkák, már csak Frodó úr hiányzott, meg Zsáklak. Az utak mellett kétnyelvű táblák, az egyik nyelv valószínűtlen, a másik az államnyelv, a házak alacsonyak, a falak vastagok, a mosdókon két csap. Olyan hideg volt, hogy estére begyújtottak a kandallóba, a kocsmában szólt a zene és ment a biliárd, és ebédre marhasültet kértem yorkshire puddinggal. Csak azt nem értem, hogyan lehet reggelire paradicsomos babot enni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése