hello!

A kerületi - egyébként ingyenes, és ezért nem lehetek eléggé hálás - jégpálya sajátossága, hogy hidegben gödrök, melegben huplik képződnek rajta. És micsoda öröm, hogy minderről beszámolhatok, és nem ütött el az a fehér autó, amely egy kereszteződés közepén meggondolta magát, állóra fékezett, aztán hirtelen teljes gázzal elindult hátrafelé - és felém.

Kelet-európa

Nem ismertem az apai nagyszüleimet, még fiatalon, apám gyerekkorában meghaltak. Apai nagyanyám leánykori neve meglehetősen gyakori, több ezren-tízezren viselhetik ezt a nevet. És van egy ilyen ügyvédi iroda nem messze innen, és amikor meglátom, mindig átsuhan a fejemen a gondolat, hogy talán soha nem látott rokonom az az ügyvéd odabent, és milyen lehet, ha az embernek nincsenek (de kinek nincsenek?) fehér foltok a felmenői közül, és pontosan tudja, hogy honnan jött, mit csináltak a déd- és ükszülei, nem mások elbeszélt történeteiből próbálja összerakni, milyen lehetett a sorsuk, az életük, amíg végig nem gázolt rajtuk végleg a 20. század.

Osztályon felüli elmeosztály

A belvárosban a hétvégén lomtalanítás lesz, így aztán úgy a József Attila utcától délre elég eklektikus volt az utcakép. Lomkupacok, mellettük ócska székeken ülő, meghatározhatatlan korú emberek, CEU-s egyetemisták, saját lábukon álló fiatalemberek, magazin-divatlányok, brit bulituristák.

Az Akadémia utcán bringáztam a Kossuth tér felé, amikor elém kanyarodott két jó középkorú biciklista. Kicsit kócosak voltak, kicsit leharcoltak, olyanok, akiknek van otthon lyukacsos atlétájuk. Kicsit kacsáztak, néztek jobbra-balra, van-e ígéretes lomkupac valamelyik oldalon a járdán - mire hangos dudálással  kivágódott mögöttünk egy fekete autó. A feltehetően állami autóban egy ápolt, őszes fürtű úr ült, télikabátban. Amint dagadt gázzal elrongyolt mellettem és a két férfi mellett, még láttam, amint tele szájjal ordít és őrjöngve mutogat felénk az ablakon kifelé.

Mi kéne, ha vóna?

Jaj, én úgy tele vagyok tervekkel. És ahogy végiggondolom őket, hát nyilvánvalóvá válik, hogy vágyaim, izé... csöppet sem intellektuális jellegűek.
Szeretném
- átkorcsolyázni a Balatont
- valamint körbebiciklizni
- evezni a Dráván
- vagy legalább még egyszer az Ipolyon
- többnapos gyalogtúrára menni
- látni bálnát vízben (nem túl közelről, mert attól félnék)
- esetleg vitorláskardoshalat (semmi esély)
- jó lenne fókát is, de arról láttam paráztató videót a múltkor
- elutazni az Azori-szigetekre
- meg a Zöld-fokiakra
- meg Skye-ra
- és Ionára (szigetek rlz)
- megtanulni vívni
- és kajakozni
- még a hátrakoszorút is szívesen megtanulnám, de attól tartok, az nagy falat lenne.

Még egyszer az olimpiáról

Már pénteken elkezdődött, és azóta hányják az aláírásgyűjtőknek, hogy a kezdeményezésük politikai célú, az akciót politikai haszonszerzésre használják, és megbontották a pályázat mögött eddig álló politikai egységet.

Én ezt kézséggel elsimerem. Szerintem ebben semmi kivetnivaló nincs.

A politika nem valami ördögtől való dolog, nem olyan, mint mondjuk a méregkeverés (amely szót ha behelyettesítjük a fenti mondatokba, máris elég szörnyűlködnivalót találunk):

 A politika, az valami olyasmit jelent, mint a közélet. A görög polisz szóból származik, emlékeim szerint valami olyasmit jelent, hogy a polisszal kapcsolatos dolgok. Athénban (lásd: demokrácia őshazája) minden athéni polgárnak erkölcsi kötelessége volt politikával foglalkoznia, hogy befolyásolja, alakítsa városa (lásd: hazája, otthona sorsát). Aki nem így tett, aki csak a saját (görögül idiosz3) dolgait hajtotta, azt úgy nevezték, hogy idióta.

Az, hogy legyen-e egy több hétig tartó, világméretű, a fejlett országok közül pénzügyileg többet is térdre kényszerítő rendezvény, az politikai kérdés. Egyrészt a volumene, másrészt a költségvonzatai, harmadrészt az érintett emberek létszáma, a helyi lakosokat érő, gyakran kényelmetlen következmények miatt. Épp ezért egy ilyen kezdeményezés mögött nem politikai, hanem társadalmi konszenzusnak kell állnia, azaz ne a választott tisztségviselők, hanem a választóik (akiket sokkal jobban érintenek majd a kellemetlen következmények az előbbiek privilegiziált helytete miatt) sorakozzanak fel mögötte.

Az olimpia nem csak sportról szólt (legyünk erősek, már az ókori Görögországban sem csak arról). A rendezés jogának odaítélése szintén politikai jellegű kérdés, van benne lobbi, sportpolitika, és feltételezhetően egy-két ígéret, illetve annak tárgyiasult formája is gazdát cserél. Az olimpia eszméjét politikával beszennyezni kifejezés ezért is önmagában is értelmezhetetlen.

Az meg, hogy egy párttá alakuló mozgalom politikai haszonszerzésre, ismertsége növelésére használ fel egy egyedülállóan sikeresen levezényelt aláírásgyűjtést? Hát még jó, hogy!

Szeretem-e?

A minap megkérdezte tőlem egy anyuka hazafelé menet, lassan része-e az életünknek a versenysport. Kicsit felröhögtem, gondolva a vasárnap reggel hét órás kelésekre, a minden hétvégi meccsekre, a két ünnep közötti egyetlen szabadnapra, a hónapos edzőtáborokra. És válaszoltam, hogy nem lassan része, hanem már határozottan az. Mire megkaptam a következő kérdést, hogy szeretem-e, hogy ez így van.

Ezen eltűnődtem. Egyrészt tudom, hogy sok szülő, főleg anyuka szemében a versenysport egyenlő a kénköves pokollal (lásd: versenyistálló iskola). Másrészt én is sokat nyavikolok a sport szabadidőformáló (khm) hatásáról, de ilyen szempontból nem gondolkodtam még rajta.

Eszembe jutott, hogy egy barátunk megjegyezte nemrég, hát senki, ő sem tett volna nagyobb összegeket arra, hogy valaha lehetőséget lássanak ebben a gyerekben, bármilyen sportban mondjuk öt éve. Óvodás korában nevelési tanácsadóba jártam vele, mert úton-útfélen ijesztő gyakorisággal hasra esett. Leesett a mászókáról. Ha focizni kezdtünk, jó eséllyel fejbe rúgtam a labdával - és most ez a gyerek budapesti korosztályos válogatott, és a csapat egyik legeredményesebb tagja lett télen. És ezt senki másnak nem köszönheti, csak magának. Hogy most már évek óta eljár minden áldott nap edzésre, és előtte utána gyakorol, és szinte azóta nem mulasztott edzést, amikor még törpenyúlként kitalálta, hogy ő kipróbálná ezt a sportot. Ismeri a sportág sztárjait, meccseket néz, stratégiákat ismer. És még ha nem is lesz igazolt játékos Amerikában hét év múlva, akkor is az élete része marad valamiképp ez.

A csapattársaiból kialakult az iskolai mellett egy stabil baráti köre. Lett fellépése, van önbizalma. Lett válla, vannak izmai. Megtanult csapatban dolgozni, összefogni, bajtársiasnak lenni. Megtanulja, hogyan lehet munkával, szorgalommal előrejutni. És ha energiát tesz bele az edzésen, az megtérül éles helyzetben. És hogy érdemes energiát beletenni - és ő bele is teszi, nem vitás. Minden tanárától úgy jövök el a fogadóórákon, hogy annyival, de annyival többre lenne képes. És mindig azt mondom, hogy én is tudom, de egyszerűen nem érdeklik a tanulmányi versenyek vagy hogy kitúnő legyen. Csak a tornatanárnő említette, hogy micsoda fejlődésen ment át elsős korától. Amikor bukfencezni sem tudott, és az egész osztály rajta nevetett - most meg nekifutás nélkül ugrik fel a szekrényre és túldobja a kislabdát a pályán. Hogy milyen akarattal tolja-nyomja a sportot - és amit elért, azt nem köszönheti másnak, csak a saját verejtékes rakkolásának.

Úgyhogy azt mondtam, hogy igen, szeretem. És hogy higgye el, többet kap és kapott a versenysporttól az én eredetileg topa, rossz mozgású gyerekem, mint hogy azt hazafelé menet elmondhatnám.

Szőke, kékszemű, copfos nyolcéves

- Környezetből az emberi testet vesszük, anya. Az nagyon izgalmas! A múltkor az volt a feladat, hogy betegségeket meg tüneteket mondjunk M bácsinak. A többiek mondták, hogy láz meg nátha... Én is mondtam egy betegséget!

- Igen? És mit?

- A bubópestist.

Ezt még a mai eredményhirdetés előtt kellett volna posztolnom, de a mondanivaló a lényeg úgyis

- Anya, szerintem nem kéne pörögnöd ezen a népszavazáson.
- ?
- Hát hogy legyen-e olimpia Pesten. Nem kell ezzel foglalkoznod.
- Miért nem?
- Mert nem fog téged érinteni,
- Miért nem?
- Mert addigra már egy amerikai luxusvillában fogsz lakni.
- ????
- Addigra én már profi játékos leszek Amerikában. Jó szerződéssel. Olyan luxusvillában lakhatsz majd, amilyenben akarsz. Nem kell ilyen dolgokkal foglalkoznod.

Úgy legyen.

Minden jótett elnyeri méltó büntetését

Vegyük azt, hogy egy állatkereskedésben dolgozom. És hirtelen kiderül, hogy az egyik ketrecben vedleni kezdenek a törpehörcsögök, és nem lehet őket kitenni a kirakatba. Valami más kell. Mire az egyik kollégám azt mondja, nézd, te bv, itt vannak ezek a csincsillák, igaz, nem túl népszerű állatok, de néha kitehetnénk egyet-egyet a kirakatba, igazi csincsillaszakértő hozta őket, egy-két évente van tőle csincsillánk, el is rendezte őket szépen kosárba, kitehetnénk a kirakatba, mit szólsz?

És akkor nagy kínnal-keservvel átfodrászolom a csincsillákat (mert a sarkon túl már van egy ugyanolyan kosár csincsilla ugyanattól az embertől, és a mienk nézzen mégis ki másképp), átrendezem a kosarat, aztán a főállatkereskedő letol mindkettőnket, és jobbról balra fésüli a csincsillák frufruját, és kicserél három párnát, mert ez nívós üzlet, itt nem mindegy az áru minősége. (NB: a csincsillák viszont nagyon is kapóra jönnek, noha eredeti állapotukban használhatatlanok,)

Aztán este a csincsillás ember is berzenkedik, hogy ő nem így fésülte a csincsillákat, és az ő neve szerepel a csincsillák feje fölött, és igenis ragaszkodik a rózsaszín masnikhoz a bajuszkájukon. Mert ha nem, az egész kosarat márpedig visszavonja.
És ahelyett, hogy azt mondanám, vigye, ahová akarja azt a szakajtónyi dögöt, amibe beleöltem lassan egy munkanapot, csak higgadtan felhívom a figyelmét, hogy mindkettőnk közös érdeke, hogy a csincsillák mihamarabb gazdára találjanak.

Utálom a csincsillákat.

Legyetek jól, ha tudtok!

Szeretek azzal hízelegni magamnak, hogy többé-kevésbé reális az önképem, például nem képzelem magam balerinának meg primadonnának meg matematikusnak se. De arról meg voltam győződve, hogy hipochonder, az legalább nem vagyok. Tök jól vagyok (mi az a plusz tíz kiló), gyógyszert nem kell szednem, krónikus betegségem, gyógyszerallergiám, sőt semmilyen allergiám nincs és a hajam sem hullik.

De azért van valami, ami tuti nincs rendben már évek óta (és nem fogom elmondani, mi az), egy darabig próbálkoztam házi barkács megoldásokkal, de nem vezetett egyik sem eredményre, így a múlt héten elmentem orvoshoz, aki fel is írt egy gyógyszert. Már korábban tudtam, hogy elég randa mellékhatásai lehetnek, és a mellékelt tájékoztató sem hazudtolta meg a félinformációimat. Első este bevettem az adagot, aztán éjszaka felébredtem (nem szoktam), kimentem a vécére (ha mégis, akkor szoktam), ott elaludtam (végképp nem szoktam), Marci felkeltett, zsibbadó lábbal visszatámolyogtam (ez elfogadható) és út közben egyszerre fogott el a szédülés és a hányinger (egyszerűen példátlan).

És azóta folyamatosan figyelem magam. Fáj a fejem? Mellékhatás? Szúr a kontaktlencsém? Mellékhatás? Sokszor iszom? Mellékhatás? és így tovább és tovább és tovább és tovább. 

Ne kelljen gyógyszert szedni. Lehetőleg nektek se.

Szomorú vagyok

 Nem, nem örülök ennek, nem örülök, hogy egyre melegebb van, szűnik a fagy, nem tudok örülni a tavasznak, pedig már vettem vetőmagokat is, de úgy sem, még a kertnek sem tudok örülni egyelőre, a nyitnikéknek, a madárfüttynek, annak, hogy már világosban bringázom haza. Kérem vissza a telet, a szigorú kontúrú, éles fényű napokat, a párás levegőt, a zúzmarát, kérem vissza a hideget, a fagyott tavakat. Azt írják mindenhol, harminc éve nem volt ilyen hideg tél - ha a legközelebbi is harminc év múlva lesz, hetvenévesen fogom átkorcsolyázni a Balatont?

Nem én akartam

Én tényleg nem akartam lemenni Balatonra a múlt hétvégén. Mert minek, ugye, a jég olvad, korcsolyázni nem lehet rajta, akkor meg? De aztán csak úgy alakult, hogy lementünk mégis, voltunk Siófokon, ahol már jó méteres vízsáv választotta el a partot és a jeget. És aztán átmentünk Fonyódra, megnézni, hol is csúsztak át a Balatont, és én még nemigen láttam ilyen gyönyörűnek a tavat. A jegére nem mertem rámenni, pedig szilárdabbnak tűnt, mint Siófokon, néhányan koriztak is, de nyúl voltam hozzá, és aztán hiába mondta a szembeszomszéd F. bácsi, hogy vastag az még, gondolom, a Balaton mellett eltöltött hetven évével ő jobban látja, hova szabad lépni, hova nem, mint én. Aztán ettünk a kolbászfesztiválon kolbászt, én hagymás vért is, pókerarccal fizettem 600-600 Ft-ot két krumplispirálra. Aztán megnéztük a házat, megtekintettük az elfagyott, majd kicserélt vízórát, voltunk I-nál, és megígértem, ha lesz még Balaton-átcsúszás, hát együtt megyünk rá, szerzek nekik korit is valahonnan. Vasárnap meg gondoltam, nézzünk át Füredre, úgyis annyit olvastam róla, milyen rongyrázás ment ott 150 éve.

Mintha egy másik országban jártunk volna a gólyafészekhez, a kert aljában pöfögő traktorhoz, a háromfogú Pista bácsihoz képest. Hipertrendi boltok, kifogástalanul sminkelt, elegáns nők, vasárnap is nyitva tartó, drága üzletek. És bár szép volt a fasor kopaszon is, szép az apátság tisztán látszó épülete, a gondozott sétány, a kiserdő, remek volt a sütemény a Bergmann-nál, én mégis örültem, hogy a székhelyünk nem itt van. Sosem mernék a szokott ruhámban egy szál papucsban végigcsattogni útban a piacra - már ha van ilyen itt egyáltalán.   

Az erő a királynővel van

Bár tegnap B. csak bepróbálkozott, hogy uszoda helyett ő inkább a H&M-be menne jelmezért a másnapi farsangra, nem talált megértő fülekre. A szülői végére pedig azt is kitaláltam egy alternatív jelmezötletet a rövidnadrágos legófigura helyett, amit már csak az időjárásra való tekintettel is elleneztem. Így aztán M. tavaly használatos Kylo Ren-jelmezét újrafelhasználva B. sakkfigura lett: fekete királynő, csak a palástot kellett kicsit felhajtanom. Jövőre enyhén leengedem, varrok rá ezüstcsillagokat, és Éj Királynőjévé avanzsál majd.

Pesti abszurd

Tegnap délelőtt, mikor a fél város ide-oda csúszkált a három hete az ónos esőre fagyott hóra ráfagyott ónos esőn, a helyi önkormányzat Fb-oldalán sajnálattal tájékoztatott, hogy az egyik korcsolyapálya áramszünet miatt nem üzemel. (Útban a _másik_ koripálya felé vettem észre, nyilván.)

a kakukktojás

B. osztályfőnöke az egyik legmegbecsültebb pedagógus a nevelőtestületben. (Szerintem a nimbuszához nagymértékben hozzájárul, hogy férfi.) Nagyon nagy elvárásokkal tekintettem az osztályfőnöksége elé, de eddig semmi extrát nem tapasztaltam. Az iskolában készült fényképeken B. beesett vállal álldogál, nyoma sem látszik a felszabadult, vigyori énjének, amit én nap mint nap tapasztalok. És szerintem a teljesítménye sem tükrözi a valós tudását. Aztán meg úgy érzem, a tanító úrral kölcsönösen ellenszenvezünk egymással. Nem találjuk meg a hangot, amit problémaként jelzek felé, azt rendszerint elbagatellizálja (vagy úgy érzem). És sajnos látom a Fb-posztjait, amire egyáltalán nem vagyok kíváncsi, de le nem tilthatom, hiszen az osztály zárt Fb-csoportjába is rendszeresen posztol. Látom a like-jait, és ha nem vagyok elég erős, hogy uralkodjam a kíváncsiságomon a hozzászólásait is. Ebből egyebek között megtudhattam, hogy a magyar közoktatás kiváló helyzetéről tanúskodik, hogy egész évfolyamok felvételiznek külföldre. És hogy minden a legnagyobb rendben van ez ügyben.
Először eléggé felhúztam magam a poszton, aztán rájöttem, hogy mindez ismét csak az osztályfőnök kivételes egyéniségét, egyedi látásmódját, nimbuszához méltó kreativitását bizonyítja. Hogy mer bátornak lenni, mer különbözni, mer kilógni a sorból. Amikor szülők és tanárok tömegeit mozgatja meg a közoktatás, jó tudni, hogy egyvalaki az ágazatból mégiscsak elégedett az állapotokkal,