Ahogy elnézem innen a távolból lelkes kollégáim serénykedését (és e buzgalom eredményét a saját bőrömön is tapasztalom), nagyapám mondása cseng a fülembe: Kisjányom, többet ésszel, mint ész nélkül!

Irodalom a gyerekszobában

Nem ajszom és punktum! - idézett Bori az új verseskönyvből a délutáni alvás kezdeténél, de ekkor még meg lehetett fékezni a ki-kibuggyanó kuncogást. Ám amikor negyvenpercnyi hiábavaló altatódal-éneklés után felhorkantam, hogy Aludjatok már, nem akarok többet énekelni! Nem vagyok én trubadúr! már fetrengve röhögtünk mindhárman, a két szőke fejű meg visítva ismételgette, hogy trubadúr, trubadúr.

Különbség

Tegnap napközben kiugrottunk meglátogatni (sokszoros) útitársunkat, L-t (valami egérügyletet bonyolítottak Cs-val). Visszafelé megjegyzem, milyen nyúzottnak tűnt L, szeme alatt sötét félholdak, és olyan furcsán volt felöltözve is. Igaz, hogy általában strandpapucsban/mezítláb és egy szál gatyában látom, fogalmam sincs, miért gondoltam, hogy ilyen öltözéket visel november végén, a munkahelyén, ahol kereskedelmi vezetőként dolgozik.

Főemlőstan

Alapjáratom szent meggyőződésem, hogy megfelelő (mintegy két hónapos tréning után) egy emberszabású majom, mondjuk egy gorilla  is el tudná végezni a munkámat. (Az űrhajózás hajnalán komolyan felmerült, hogy a NASA egy csimpánzt küld fel első asztronautaként, és a majom tökéletesen kiképezhető volt - az űrhajózást némileg bonyolultabbnak látom, mint a saját feladatköröm.)

Ilyenkor, leadás közeledtével elfog a pesszimizmus, és már egyszerű óvilági majmot, például egy makákót is alkalmasnak gondolok a feladatra.

Az viszont tuti, hogy azt, amit lassan két éve folyamatosan szajkózok (határidők betartása, munkatársak értesítése, alapvető etikai normák figyelembe vétele), még a Madagaszkár-filmekből ismert félmajom, Julien király, a nem éppen fényes értelmi képességeiről nevezetes gyűrűsfarkú maki is képes lett volna ennyi idő alatt megtanulni.

Lánc

- Nem tudok menni, Borikám, nem tiszta a kezem - válaszoltam a cumikeresésben segítséget kérő Borbálának, és ahogy kimondtam, hirtelen elém villant nagyanyám filigrán alakja több mint harminc évvel ezelőttről,  K-en vagyunk a konyhában, ülök a sámlin, előttem a hokedli, és valami nem sikerül. Nagymama fején kis piros muszlinkendő, azzal kötötte be a kis pipi haját, mint a konyhában mindig, lábán mamusz, fölötte kis virágos nejlonotthonka, azon kötény, nagymama főz, mint délelőtt mindig, főz a kétplatnis, gázpalackos tűzhelyen, a konyhaablak előtt susog a szomorúfűz, a házfalról ütemes puffanások szűrődnek be, öcsém focizik a falnál, teljes bajnokságokat játszott le nyaranta, és ezért minden évben újra kellett vakolni a falat, mert ügyesen, pontosan lőtte a labdát, és a kapu vonalánál minden nyáron lerúgta a halvány rózsaszín vakolatot, nagyapám, aki a trombózisos lábával nem nagyon tudott focizni, meg csak biztatta, rúgjad, kisfiam, rúgjad! A fazékban fő a leves, nagymama szaggatja a nokedlit, kérem, hogy segítsen, de nem tud, nem tiszta a keze, aztán megtörli a kötényében mégis, és megigazítja azt, amit a még ügyetlen ujjaim nem tudtak a helyükre illeszteni.

- Gyere, Bori, fújjunk orrot! - közelítek Borihoz a zsebkendővel. - Nem tudok jönni, anya, nem tiszta a kezem, főzök - feleli ő, és odafordul a játék tűzhelyen a műanyag serpenyőben lévő fröccsöntött csirkecombhoz.

Y

 Egy ilyen ronda novemberi napon egyszerűen jólesik.

Döbbenet

- Anya, milyen tyipő van jajtad? 
- Ez, Bocika. Ez a kopogós.
- Miéjt ezt vetted fej, anya? 
- Mert fekete. És fekete a kabátom meg a nadrágom is. Meg a kopogós cipő is. 
- Ezéjt? 
- Ezért. 
- Nem szejetem a kopogós tyipődet. Ne vedd fel holnap, jó? Vedd fel a jendes tyipődet. Azt szejetem. Fejveszed holnap a jendeset, anya?

Megígértem, hogy holnap a rendes cipőmet veszem fel, de nemigen tudtam magamhoz térni a döbbenetből. Kézitáska, aztán a most cipő, és még nincs hároméves. Mi lesz ebből a gyerekből, Coco Chanel?

non scholae sed vitae

Három napja járt már Bori bölcsibe, de a sors nem hagyja, hogy vérmes reményeket tápláljak, mert ma már térdig érő orrfolyással hoztam haza - háromnegyed négykor, mert ma négyig el kellett hozni mindenkit. Ugyanis szülői értekezlet volt meghirdetve a szülő- és munkaidőbarát fél ötös időpontra.

Nem mondhatom, hogy könnyű szívvel érkeztem, mert ez a fél öt már csomóba húzta kicsit a kedélyem. És mi volt az egyetlen napirendi pont, ami miatt majd másfél órát gubbasztottunk a csoportszobában? A házirend felolvasása, átvétele és ennek igazolása aláírással. Voltak természetesen vitás pontok is, például az, hogy három napot meghaladó, előre (!) be nem jelentett hiányzás esetén csak orvosi igazolást fogadnak el. Közbevetettem, saját példát hozva, hogy mivel vittem volna Borit múlt héten orvoshoz, amikor önként és dalolva itthon tartottam, noha nem volt lázas, nem fájt semmije (saját bevallása szerint), nem hányt, de iszonyú nyűgös volt, és háromnapi koplalás után  hasmenése volt, összesen egyszer? Ha csak lappang benne valami, a betegrendelésen tuti megfejeli pluszban még valami egyébbel, amivel aztán nyomhatja az ágyat hetekig akár. De ugyanez a helyzet, ha csak egészséges igazolásért megyek, és a doktor - lelkiismeretesen - nem fogadja el bemondásra, hogy jól van, hanem maga is meg akar győződni róla.

Nem számít semmi, orvosi igazolás kell - hangzott az ítélet. Hát jó. Én igazán nem szeretek lódítani, tódítani, füllenteni, nagyot mondani meg ilyenek, és az arcomra van írva, ha nem mondok igazat, de a telefonban talán majd nem látszik. Ha az az ára, hogy az ilyen esetekben egy kis nyűgösség miatt megússzam a rendelőlátogatást az influenzaszezon idején, majd beletelefonálok a bölcsibe, és hazudok magamnak szabadságot, ráérő és hirtelen unokázhatnékozó nagyszülőt, hirtelen óvodai ügyelet miatt hazahozott tesót, akármit, ami indokolja, miért nem viszem Borit aznap.
Elvégre ezeknek az intézményeknek az is céljuk, hogy felkészítsenek a későbbi, nagybetűs életre. Nem lehet elég korán kezdeni.

Jellemző párbeszéd tegnap reggel a lépcsőházban

- Mivel szeretnél jönni bölcsibe, Borcsi? 
- Bityikliveeeel!
- Nem tudunk biciklivel menni, Bocika, odafagynánk a biciklihez. Nagyon hideg van. Be se férnél az ülésbe ebben a nagy kabátban.
- Bityikliveeeel!
- Nem megyünk biciklivel, Bori, hideg van hozzá. 
- Bityikliveeeel!
- Nem megyünk biciklivel. Vagy motorral jössz, vagy gyalog. 
- Bityikliveeeel!
- Jó, ezek szerint gyalog jössz.
- Neeeeeem!
- Motorral? 
- Igeeeeeen!

Esetem a kecskével és a karácsonyfával

"Ebben a szakmában kiterjedt félműveltséget szed össze az ember" - szögezte le valamikor réges-rég anyai kolléganőm, tézsé, és igazat mondott. Egy csomó minden hasznos és haszontalan csacskaságot tudok a karácsonyról és a téli ünnepkörről, ami rám ragadt az évek során, de sosem jutott eszembe utánagondolni, mégis mit keresnek az ikea nyomán egyre több karácsonyfán a stilizált szalmakecskék.

Iskola

Szombaton felszerelkeztünk mindhárman (jómagam még szoknyát is húztam az esemény tiszteletére, hogy megnyerő anyukának tűnjek), és testületileg látogatást tettünk tehát az iskolába, az Iskolába. Marcit rögtön elkapták a leendő elsős tanító nénik, és elirányították valahová, a szülőket meg beterelték a tornaterembe, ahol az igazgatónő tartott tájékoztatót.

bezzeg az én időmben

Amikor a gyerekkoromról mesélek, már most úgy érzem magam, mint valami matuzsálem. Marci tapintatos gyerek, nem mond semmit, de az arcára van írva a kétkedés, amikor azt hallja, az én gyerekkoromban nem volt mobiltelefon, internet, és csak két tévécsatornát lehetett fogni, azokat is csak hétfő kivételével.

Művésznő

- Anya, ezt a táskát fejvehezem a vájjamra? 
- Nem tudod, Borika, mert ez nem válltáska. Ezt csak a kezedben tudod fogni.
- Akkoj ez egy kézitáskaaaa?

Nincs még hároméves. Honnan tud ez a gyerek olyan szavakat, hogy kézitáska??? Jó, hogy nem azt mondta rögtön, hogy retikül.

Itt meg épp kijavítja az általam festett - és valóban kezdetleges, bár instrukciók alapják készített - óóóójiási nagy cicááááát.

Scifibe illő élményeim a közelmúltból

1)
- Anya, fájadt vagyok! Olyan fájadt vagyok, mint a huzat! Aludni szejetnék! Itt a kanapén. Jefekszem ajudni. 

2)
- Anya, kéjem a cumimat!
- Majd én hozom neki, anya! Tessék, Boji!
- Köszönöm, Majci!

3)
- Bori, csocsózunk?
- Igen. 
- De jó! Anya, imádok a Borival csocsózni!

Nem tudok leállni

Életem első plumériáját valamelyik görög szigeten láttam, már nem emlékszem, melyiken. A tengerparton állt, egy téren, hatalmas volt, tele sárga közepű, fehér virággal, és tudtam, hogy ilyen kell nekem. Az idők során nyomoztam utána, kiderült, mi a neve, hol honos, és mit szeret, és lett nekem is plumériám több is: kaptam szülinapomra Cs-tól magyar kertészetből (de nem bírta a telet a fűtött lakásban), kaptam dugványt a Seychelle-szigetekről, ami meggyökeresedett, levelet hozott, aztán egyszer csak váratlanul csak elszáradt, és hoztam én is Baliról három és fél éve. A legnagyobb siker, amit elkönyvelhettem, a bimbó volt, virágozni nem virágzott egyik plumériám sem, és ahogy olvasgattam ezt-azt róla, lassan lemondtam róla magam is: Hawaiiról származik, magas páratartalmat igényel, a trópusi földet szereti, nem való a harmadik emeleti erkélyre, még ha naponta kétszer spriccelgetem is.
Aztán a resort kertjében megláttam egy fehér és egy vörös virágú példányt. Az utolsó előtti napon kértem dugványt valamelyikből. Nagyon kényes, mondták, ez kell neki, meg amaz, persze, bólogattam, hamar kiderült, több tapasztalatom van a plumériával, és végül minden vonakodás dacára kaptam egy dugványt a pirosból, amit majdnem sikerült ugyan ottfelejtenem, de csak majdnem. Az utolsó pillanatban sörösüvegbe dugták, a kezembe nyomták, hogy tartsam vízben, és vegyem ki a repülőutak között. Aha.
Cs. a felszállás előtt beleszuszakolta szegényt az egyik táska oldalzsebébe, feladtuk a poggyásszal együtt, és amikor hazaértünk, aznap délután nem is igen jutott szegény eszembe, később mentem csak le érte és hoztam fel a garázsból, ahová csak betoltuk a nyári ruhával és búvárcuccokkal tele táskákat. Egy levelét eldobta, a másik is kornyadtan állt, és kicsit lapos is volt a szára, de optimistán beleállítottam egy kis befőttesüvegbe.

Két napja áttettem egy világosabb helyre. Cérnaszálnyi gyökérkék állnak már ki a tömzsi szárból.  

Marci bealáz

- Mi volt a templomban a Szent Márton-napon, Marcikám?
- Nem tudom, anya. Nem nagyon értettem. Főleg angolul beszéltek.
- Angolul? De hát a német iskola tartott előadást. Inkább németül beszéltek, nem?
- Nem, anya. Angolul. Mert olyanokat mondtak, hogy no meg hogy nájn.
- Nájn? Az németül van. Azt jelenti: nem.
- Az angolul van, anya! Tényleg! Te mondtad! Azt jelenti, hogy hét!
- Ööö. Kilenc, Marcikám.

Vajon tényleg angolul beszéltek a német nemzetiségi iskola előadásán? Gyötör a kérdés, már csak az önbecsülésem miatt is.

Villanások utólag

Most, hogy egyre jobban belerázódom a rögös magyar valóságba, még néhány pillanatot visszaidézek, amelyeket jellegzetesnek gondolok erről a túráról.

****
Belépésre várunk, helyi idő szerint négy órára jár. Lassan halad a sor, ide-oda kanyarog. Próbálom kitalálni erről-arról az útlevele alapján, melyik nációhoz tartozik. Műszakváltás, megtorpanunk, a tisztviselők komótosan adják le, és veszik fel a szolgálatot. A frissen munkába állt bevándorlási tisztviselő int, mehetünk. A pulthoz lépünk, kezébe veszi az útlevelem, kinyitja az első oldalon, keresi a fényképet, az adatokat. Nem találja. Rosszallóan megcsóválja a fejét, nézi az útlevél borítóját, honnan is jöttünk. A Magyarország felirat nem mond neki semmit. Nézi, nézi, aztán elmormol valamit a bajsza alatt. Cs. közbelép, mondja neki indonézül, magyarok vagyunk, Magyarországról jöttünk. Miért nincs az ráírva az útlevélre? - kérdezi tőle a tisztviselő. Rá van az írva, csak hát csak magyarul - és azt sajnos rajtunk kívül nemigen érti senki - magyarázza neki Cs. Mindhárman érezzük, suta a magyarázat, még ha igaz is. A tisztviselő végre az utolsó oldalra lapoz, rápillant a fényképemre, aztán döbbent arccal rám, aztán megint, látszik, nehezen hiszi, hogy én én vagyok, de aztán feladja, úgy dönt, nem foglalkozik tovább velünk, a furcsa ország furcsa lakosaival. Legyint, beleragasztja a matricát az útlevélbe, és int, végeztünk.

****
Amikor hajóztunk a lantfarkú paradicsommadár után, még nem kelt fel a nap, és a szigetek körvonalát sem lehetett látni a sűrű párában, elöl kuporgott egy kistermetű, fiatal fiú, hátul Marco kezelte a motort és irányította a csónakot aszerint, merre intett a társa a csónak orrában. Amikor kicsit világosodni kezdett, és a pára is oszladozott, még akkor sem sem lehetett látni a földet a mangrovéktól, alig száz méter széles csatornákon haladtunk. Egyszer csak egy vágott folyosó látszott a zöld falban, a csónak pontosan besiklott, a motor lefulladt, és meghallottuk az őserdő hajnali hangjait. Marco és a fiú lábbal hajtották a csónakot előre, egészen addig, míg az orra ki nem futott a talajra. Kiugráltunk belőle, még vigyázva, nehogy átázzon a cipőnk. Húsz perc múlva már gond nélkül gázoltunk térdig a megduzzadt patakban.

****
Sorongban, elutazásunk napján a repülőtér várójában mintegy 35 fok volt és iszonyú pára, egy iskolai tornaterem komfortosabb, mint az, az emberek egymás hegyén-hátán zsúfolódnak. Az egyik nyitott papírzacskóban (kézipoggyász), szőrös bundacipő. Feltűnőek vagyunk, elidőzik rajtunk egy-egy fekete szempár. Elkapom egy piros pulóveres, szép arcú kamaszlány pillantását, súg valamit a vele lévő idősebb nőnek, ránk mosolyog, visszamosolygok. Talán akkor látott először ennyi fehér embert egy rakáson.

****
A bungalók nyugati tájolásúak voltak, cölöpökön álltak, padlódeszkáik között pár milliméteres rés, alattuk az óceán. Délutánonként, a rendkívül színpadias naplemente előtt a nap már besütött a ház alá, és a víz visszatükrözte fénysugarak a mennyezeten táncoltak.

****
A szorgos protestánsok rég megtérítették az ittenieket, így hát a férfiakat Fransnak, Beninek és Erwinnek hívták. Beni volt a kapitány, igazi pápua arccal, apró kis ember büszke orral, közel ülő szempárral, geltűnő foghiánnyal és mély ráncokkal az arcán. Állítólag annyi idős lehet, mint most én.

Kóválygós

Keresem a helyem még itthon, ide kapok, oda kapok, nem haladok. A mosnivalóknak csak egy részével végeztem, este irgalmatlanul elkap a fáradság, de 2 és 3 között kipattan a szemem, kelnék - szerencsére sikerül visszaaludni azért. Az itthoni kávékészletnek hamar a nyakára hágtam, szinte egyedül, mert Cs. szegény nemigen ihat effélét. Próbálok koncentrálni a decemberre, amikor lazázós lesz a meló megint - az addig előttünk lévő három hetet kell csak túlélni.

Megjöttünk

....még tegnap délután, és a város kegyesen a szebbik arcát mutatta a 12 fokkal és a sárguló-barnuló levelekkel a fákon, amikor kuporogtunk a taxiban hazafelé. Jó volt kimenni a  hűvösbe a sok meleg után, beleszippantani a kesernyés levegőbe.
Cs. valószínűleg még Dohában benyalt valami gyomorfertőzést, úgyhogy nemcsak álmos és kialvatlan volt a csaknem 48 órás utazástól, de gyenge is. Volt nagy öröm, Marci irtó boldog a legóval, és bámulatosan bonyolult SW járműveket rakosgat ki hangyafülnyi méretű darabokból, Borinak óóóóóóriási Hello Kitty-figurát hoztunk.

Mindenki kérdezi, hogy hát milyen volt? Erre nem lehet mást mondani, hogy jó, és az is volt persze, az iszonyúan lehúzós hozzáállás dacára, amivel kinn találkoztunk, de számomra hozott személyes tanulságokat is. Úgy is fogalmazhatnék, segített átlépni a határaimat. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen erős áramlásban merek merülni, hogy megmászom azokat az istentelenül meredek hegyeket a nyomorult (és elő nem kerülő) paradicsommadarakért, és hogy úgy fogok süllyedni, mint a kő,  a többiekkel együtt, akár 20 méter mélyre egy perc alatt, és nem és nem fog sajogni közben a fülem elviselhetetlenül.
Azt a tanácsot kaptam ugyanis, hogy az elején ne vegyek levegőt egyáltalán, csak egyenlítsek. És így is tettem, és működött. Korábban mindig azt hittem, a légzés fontos, és ha lehet, ne tekintsünk el tőle - most kiderült, hogy előítélet volt ez is.

útközben

Ha lezskadok a többeiktől, azonnal godzillának érezhetem magam: a nők közül egyértelműen kimagaslok, de a legtöbb férfiné is erősebb és vállasabb vagyok. (reggel a hordár gratulált, miután kivette a kezemből a hátizsákot, és betette a taxi csomagtartójába.) egyébként csak mozizok: nézem az mindenünnen elősereglő embereket, a göndör és az egyenes hajúakat, a lapos és a nagy orrúakat, mindegyiknek más kicsit a szeme vágása, a bőre színe, a nők fedetlen fejjel vagy kendőben, a kendő tetején néha kacéron odatűzött lánc fityeg, a kendő hímzett, vagy gyönggyel, kagylóval van kivarrva. A férfiak kezén az egyik köröm hosszú, néha köves gyűrűt is viselnek, és szinte mindenki klaffog a cipőjében.

Több mint 18 órája úton vagyunk, még egy átszállás, és holnap délután meg is érkezünk.

Awesome

And the universe is unbelievable. I mean our galaxy, the Milky Way, a hundred billion stars - a hundred billion stars! We wouldn't count up to a hundred billion. We could count up to a hundred billion, but we would not. They have clusters of galaxies, and then there's big, big bits of nothing, so it's awesome, yeah?. The universe is awesome using the original version, the meaning of the word awesome, yeah? Not the new one which is sort of for socks and hot dogs: "Hey! Red and yellow - awesome! You got red and yellow socks, they're awesome!" You know. But if they were you'd be (gasps). I saw an advert for 'awesome hot dogs, only $2.99'. If they were awesome you'd be going, (gasping for breath) "I can not… breathe for the way the sausage is held by the bun. It is… it is speaking to me. It is saying 'we are lips and thighs… of a donkey. Please eat us… but do not think that we are lips when you eat us, otherwise you'll throw up'." Which is true! It's awesome!
America needs the old version of awesome, because you're the only ones going into space. You've got a bit of cash and you go up there, and you need 'awesome' because you're going to be going to the next sun to us. And your President's going to be going (American voice) "Can you tell me, astronaut, can you tell me what it's like?" "It's awesome, sir." "What, like a hot dog?" "Like a hundred billion hot dogs, sir. Sir, it's the dog's bollocks, that's what it is!" 

(Eddie Izzard: Circle)

Még jó egy héttel az indulás előtt néztük újra ezt a show-t, és úgy látszik, nagyon megragadt az agyam egyik kis hátsó tekervényében, mert amikor valami valami kis csigát vagy gébet vagy egyéb tengeri jószágot vizsgálva egyszer csak elsötétült felettem az ég, és felpillantva egy óriási fehér hasat láttam, meg rombusz alakban széttárt szárnyakat, a manta pedig méltóságteljesen elsuhant felettem, volt legalább széltében három méter, de olyan kecsesen mozgott, mintha csak egy könnyű kendő libbbenne a szélben, nem jutott más eszembe, csak ez a szó: awesome.

(A legbizarrabb látvány mindazonáltal a negyvenes éveit taposó, mintegy száz kilós dán vendég neon rózsaszín fürdőnadrágja volt.)

vagy lemennek, vagy feljönnek

Óriási szerencse, hogy búvárkarrierem nyolc esztendeje során most először talákoztam olyan merülésvezetővel, aki a fent idézett szavakkal, egy vállrándítás kíséretében intézi el, vajon fognak-e boldogulni a két napja vizsgázott (OW) vendégei a nyílt vízi zátonyon, esetleges erős áramlásban. úgy, hogy még egy nyomorult bóját sem tudnak fellőni.

franc

Otthon szép sorjában mindenki kidőlt, a két gyerek benyalt valamit, aztán a mama is ágynak esett.

Ehhez képest az, hogy hiába másztunk hegyet kétszer, és hiába fizettünk a túrákért, nem láttunk egyetlen paradicsommadarat sem, se pirosat, se lantfarkút - eltörpül.

Pavlov

Lassan már be sem kell ugranom a vízbe, elég, ha felveszem a búvárruhám (néha csak derékig), és máris rám jön a pisilhetnék.