Legyen meg

Nézzük múlt vasárnap este a tévét, választási műsor, sok újdonságot nem tartogat. Élő kapcsolás, Vörösmarty tér, a miniszterelnök-jelölt a színpadon. Bejelenti, hogy győztek.
- Legyen meg a te akaratod" - mondja, majd latinra fordítja a szót. - Vincit voluntas tua.

Felszisszenek, ez randa hiba, a vincit nem felszólító, hanem kijelentő mód (praes. imp. ind. act.), az első hónapban megtanulja mindenki, aki latin nyelvtankönyvet vesz a kezébe, ide coniunctivus kellett volna: vincat.
- Ez nem ezt jelenti - morgom, de Csabi hamar lecsillapít.
- Ugyan - nyugtat meg -, mától majd ezt jelenti, és kész.

A Pilis meghódítása

Három egymás utáni alkalom már sorozatnak számít (tres faciunt collegium), úgyhogy mondhatom, hogy amióta beköszöntött a tavasz, rendszeresen járunk kirándulni a Pilisbe. Én örülök, mert mozgunk és szabad levegőn van mindenki, Csabi reménykedik, hogy fotózhat, Borcsi örül, mert ő mindig örül, valamint sokáig rázzák majd a fenekét. Csak Marci nem akar rendszerint kiszállni az autóból (olyan fáááááradt vagyok), akar megállni (éééééhes vagyok), torpan meg negyedóra után (pisiiiiiilni kell), és akar megállni ötpercenként (mikor esszük meg a kakaós csigát?)

De ha megfeledkezik arról, hogy fáradt (reggel 10-kor), kapott egy müzliszeletet gyorssegélyként, és oldalba pisilhetett egy tetszőlegesen kiválasztott fát, általában sínen vagyunk. Már nem rohangál annyit, ennélfogva nem esik ötpercenként hasra valamely kiálló ágban-kőben. Észreveszi és felismeri a már látott növényeket, bogarakat, gyíkokat. És szerencsére minden érdekli, hogy miért színesek a virágok, miért sütkéreznek a gyíkok és mit keres az út közepén a nünüke. A hegyek meg a sziklák pedig különösen vonzzák, mindenre fel akar mászni (sajnos lemászni már nem sikerül mindig). Így esett, hogy vasárnap kellemes meglepetésemre egyszer csak megmásztuk Pilisborosjenőről indulva a Nagy-Kevélyt.

Az óvodás költészet gyöngyszemeiből

Kapj el, ha tudsz,
háromfejű strucc!

Borbála tizenöt hónapos

...és ennek alkalmával kitört rajta a hisztikorszak. Ma hajnalban 5:45-kor kinyitotta hajnalkék szemeit, legörbítette azt a csöpp kis száját, és 5:47-re olyan hisztibe lovallta magát a nagyágy kellős közepén, hogy alig hittünk a szemünknek. Nem kellett se cumi, se víz, se semmi, repült minden, ami csak a keze ügyébe akadt.

A drámai vonal amúgy sem elhanyagolható, de míg Marci az elnyomott gyermek szerepét alakítja nagy átéléssel, aki soha nem kap semmit, Bori a makrancos hölgyet játssza, aki ordít, tör-zúz, és hajigál. Ha végképp kifogyott az eszközökből, hasra vágja magát, mint az ejtőernyős, aki valamely bonyolult alakzatot gyakorol a talajon.

Ügyesen próbálkozik a kanállal, igazából már nagyon nehéz etetni, mert önnállóan enne, és sértésnek vesz minden egyéb kísérletet. A táplálkozási szokásain minden valamirevaló dietetikus sírva fakadna: iszonyúan édesszájú, ármit megeszik, amiben van liszt/cukor/joghurt. Minden más elfogyasztása erősen hangulatfüggő.

A legkedvesebb helye továbbra is az erkély, ha nyitva hagyom az ajtót, már slisszol is kifelé.

Nincs jó megoldás

A gyerekeket a kádban fürdetem. Ha addig, amíg pancsolnak, a lehajtott vécédeszkán gubbasztok, nem tudom elkapni Borcsit, amint épp hanyatt vágódni készül. Ha a kád előtt a padlón ücsörgök, a mélázásból Marci kurjantása riaszt fel: - Jaj, anya, kis fekete hurkák úsznak a vízben!

Gasztroparaszt

Realista vagyok, szilárdan állok a két kurta lábammal az édes anyaföldön. Nincsenek művészi ambícióim, allúzióim, illúzióim. Még amivel szeretek pepecselni, arra sincs időm, és ahogy elnézem, a következő 4-5 évben nem is igen lesz. Szeretek enni, különösebb faksznik nélkül, sült kolbászt, rakott krumplit, tejfölös lángost. Is. Meg persze minden mást is. És ha már főzök - mint ahogy főzök -, jó lenne néha mást is megtanulni, mint amit unos-untalan főz az ember. A Csillagánizs főzőiskolával már régóta kacérkodtam, aztán amint már felrémlett, hogy megszabadulunk a lakáshiteltől, jelentkeztem a Szezonkezdet a piacon, szezonkezdet a konyhában című szeánszukra. Mint kiderült, Csabi aznap utazik el szárazruházni Pagra, de D. szerencsére vállalta a gyermekpesztrálást, így nem kellett lemondanom az alkalmat. Be voltam sózva (hogy a témánál maradjunk) rendesen.
Vártam izgalmas recepteket, ételeket, régi és unalmasnak tűnő, de igazából nem unalmas zöldségekből, meg persze a különlegesekből, mert ilyenkor már van a piacon mindenféle, csicsóka és medvehagyma, rebarbara és spárga és sóska és mángold.

De sajnos nem ugyanarra a piacra járunk.

Legalábbis Óbudán ritkán árulnak hosszúborsot és shitake gombát és ökörszív paradicsomot sem láttam még. És sajnos ritkán lesz alkalmam röpke négy órát (valamint egy kisebb vagyont) szánni egy ebéd elkészítésére.

A sors keze ráadásul egy igazi szipirtyót adott tűzhelyszomszédomul, énképe szerint a Konyha Démonát (vajon miért kell egyes nőknek 50 év fölött feszülős felsőt viselni?), aki mindig mindent jobban tudott mindenkinél, de nálam aztán végképp. Igaz, egy alkalommal kislánynak titulált, ami túl 35 éven és két gyereken túl hízelgő is lehetne, de a józan eszem azt súgja, hogy sajnos csak egy gyengénlátótól hangzik hihetően.

Ez végül is még vicces is lehetett volna, de az egész inkább nyomasztó volt. Az első eligazításnál a tulajdonos asszony köszöntött mind a nyolcunkat, mindenkinek javasolta, hogy jegyzeteljen megállás nélkül, mert aztán majd késő lesz. Közölte, hogy a kések borotvaélesek, mindenki nagyon vigyázzon a kezére, mert szinte nem múlik el este vágott seb nélkül, és a késeket csak hideg vízben szabad elmosni, aztán vissza kell tenni a fiókba. Különben rászól az illetőre - és ezt be is tartotta. Nem figyelmeztette, megkérte, akármi, nem: rászólt. Így: - Már másodszor veszem ki a fakanalat ebből a lábasból! A fakanalat nem főzzük bele az ételbe!
A please would be nice - mondta Vincent Vega még a múlt században, pedig én nem vagyok gengszter alkat, és nem fuvarozok szétlőtt fejű hullákat a hátsó ülésen, viszont fizettem (és nem is keveset) ezért az estéért...

Az ételek (Shitake gomba és friss tavaszi retek nyárson sütve tormahabbal; töltött padlizsán fürjtojással; fekete olívabogyóval töltött ravioli zöldspárgával, zöldfűszerekkel, valamint rebarbara és eper találkozása) egyébként finomak voltak, a szakács, aki az egészet tartotta, tüneményes, és senki sem vágta el a kezét. Amikor hazaértem, kopogott a szemem, olyan éhes voltam, nagyon örültem hát, hogy a gyerekek után maradt egy fél szikkadt túróstáska vacsoráról.

Karma

Előző életemen tuti biztos, hogy egy rendkívül hanyag mosómedve voltam, és minden mulasztásomat most kell törlesztenem, kamatostul.

Sport

Mozgok eleget? Hajjaj, megállás nélkül. Sportolok? Nem. Ugyan gyakran eszembe jut a Hyppolitból a jelenet, amikor a masszőz papírgalacsinokat dobált a szőnyegre, és Schneidernénak hajolgatnia kellett érte, mert hajolgatni hajolgatok én is feszt, csak épp nem papírgalacsinok, hanem szétszórt cipők, lego emberkék, labdák, motorok és kisautók, valamint lehajigált itatópoharak után, az mégsem ugyanaz, mint lenyomni egy adagot az usziban, vagy tekerni egy jót a Szigeten mondjuk. Talán ha standardizált kereteket lehetne adni a kismamák mindennapi mozgásformáinak, máris nagyobb elánnal vetné bele magát a sok anyuka, és én is büszkébb lehetnék a teljesítményemre

Egy példa a mindennapi hétpróbára:
1) babakocsitolás tetszőleges távon, benne az ordító gyerkőccel (aerob)
2) itt a cumi, hol a cumi? pusztán tapogatással megtaláljuk-e e töksötétben, a kialvatlanságtól félkómásan a kiesett cumit? (beépített uh-radarral rendelkezők, valamint denevérek előnyben)
3) sikerül-e bejátszani az első falat pempőt a fejét rázó gyermekbe? (ügyességi)
4) elkapjuk-e öt méterről az éppen hanyatt esni készülő kisdedet? (reflex)
5) sikerül-e kivenni a babakocsiból az alvó gyereket és úgy felvinni a lakásba, hogy ne ébredjen föl? (ügyességi)
6) hányszor bírjuk elénekelni a kedvenc altatódalt sikítófrász nélkül? (monotóniatűrés)
7) hogyan tereljük el a figyelmet eltorzult arcó hiszti közepén? (találékonyság, kreativitás)

Éleslátás

- Anya, szeretnék születésnapomra olyan társasjátékot, mint amilyen L-nak van.
- Jó, majd meglátjuk, mit hoz a jövő.
- De nem a jövő hozza, hanem te!

Úszás

Mindenkimek vannak önsorsrontó hajlamai, nekem is. Ezért (is) járatjuk Marcit úszni. Aminek folyományaként minden kedd és csütörtök esténk mozgalmasan telik. Az intézetben, amelynek alagsorában az uszoda található, fogyatékos gyerekek élnek, ezért csak felügyelet mellett, csapatostul vonulhatunk, pontban háromnegyed hatkor az öltözőbe. Addig az előtérben csak Borcsenkára kell figyelnem, nehogy valamelyik nagy gyerek rajta landoljon, amikor ki tud messzebbre ugrani a lépcsőrőlt játszanak. Útban az öltöző felé Marci előreszalad G-vel - a lefelé vezető lépcsőnél érem utol, amint egyesével veszi a fokokat.

Az öltözőben pokoli állapotok uralkodnak, mind a hőmérsékletet, mind a létszámot tekintve. Nagy nehezen keresünk egy kéttenyérnyi helyet, Marcit villámgyorsan kihámozom a cuccaiból (ha nem segít, hanem közben tökéletlenkedik, csúnyán felpaprikázom magam). Közben kijönnek a medencéből az előző turnusban úszó gyerekek, becaplatnak az öltözőn át a zuhanyzóba, áll mindenütt a víz, tehát arra is figyelnem kell, Borcsi ne térdepeljen bele egy tócsába. Marcit elküldöm pisilni, aztán -a füleire különös tekintettel - ráadom az úszósapkát, és bemegy a medencéhez. Mire idáig eljutunk, az öltözőben legalább 25 ember és 35 fok van: a lelkes anyukák felöltöztetik a pubertás küszöbén álló lányukat, és nagy teljesítményű hajszárítókkal a hajukat szárítják.

Kimenekülünk a folyosóra (tíz fokkal rögtön hűvösebb van), Borcsi boldogan jön-megy. Itt csak arra kell ügyelnem, nehogy bemenjen a férfiöltözőbe, ne csípje oda az ujját a tűzbiztos ajtóhoz valamelyik gyerek, és nehogy fellökjék a nyolcvancentis törpecirkálót. Mintegy tíz perc múlva összegyűlt az előző turnust alkotó összes gyerek, és csapatostul távoznak.

Ekkorra már negyed hét körül jár az idő, innentől fogva nyugalmas 40 perc áll előttünk, legfeljebb Borcsi lopkodja a cipőket.

6:55-kor, amikor vége a játéknak, megérkezik Marci kiázva, piros szemekkel. Usgyi, be a zuhanyba, lezuhanyozom, a másik kezemben Borbálával, vagy Z(s) kisegít, és a fiaival együtt betereli a tus alá Marcit is. (Ez a legveszélyesebb rész, csúnyán elázhat az ember.) Utána viszont a legembertpróbálóbb szakasz jön: a teljesen kifáradt, ezért rosszul koordináló és egyébként is dinnye gyereket felöltöztetni (nem segít közben, de idétlen hangon halandzsázik), miközben fél kézzel Borit próbálom a padon tartani, nehogy a földön fellökjék / beleessen egy tócsába / odacsukják a kezét / beszökjék a zuhanyzóba vagy a vécébe, ahol további ismeretekre tehetne szert a szennyvízkezelés terén. (Itt szoktam felpaprikázni magam másodszor.) Ha minden jól megy, akad majd egy nyúlagyú anyuka, aki az öltözőben (!) szendvicset etet a fiával, amire az összes gyerek vérmérsékletétől függően azonnali nyafogással/hisztivel reagál.

A többi már sétagalopp: a folyosón megszárítom Marci haját (Borival fél kézben), feladom rá a kabátot, csoportosan elhagyjuk a terepet, Marci közben előrerongyol G-vel, a kapuban nyafog kicsit, aztán együtt hülyéskednek a F. utcasarkáig, ahol elválnak útjaink.

A múltkor utánaszámoltam, mennyi idő még, mire Borcsival is elkezdhetjük ugyanezt. Mit mondjak, nem akarom siettetni.

Zöld

Egész nap esik, sötét van, lámpát kell gyújtani, fázom belülről, húzom az időt, hogy elinduljunk az óvodába. Aztán kilépünk a kapun, párát lehel a föld, csivognak-csattognak-csiripelnek a madarak, és olyan zöld a fű, a sok, épp csak kipöndörödő levél, hogy belekáprázik a szem. És már nem is fázom egyáltalán.

Kaláka-koncert

A koncert félidejében az egyéves lányom elaludt az ordító zeneszó mellett. A csaknem ötéves bátyja bőszen headbangelt az Iciri-picirire.

Mit csinálunk?

Mióta megvan a telefonom, rengeteget fényképezek vele (meg mazsongozok), leginkább persze azt, mit csinálunk egész nap.

Az erkélyen sertepertélünk.

Tűzoltóautózunk.

Focizunk.

Mindenféle kis vackokkal szórakozunk.

Numero horas, non solum serenas

Nincs kedvem este 10 és éjfél között címlapsztorikat fordítani és bal kézzel bepötyögni, mert a jobban Bori alszik.
Nincs kedvem feltúrni a netet ingyenes képekért.
Nincs kedvem újra és újra elmagyarázni a különbséget a pr cikk, a szerkesztőségi anyag és a hirdetés között.
Nincs kedvem hirdetési kilövésért rimánkodni.
Nincs kedvem a hirdetéshez tematikusan passzoló cikket írni, csak mert meg lett ígérve.
Nincs kedvem megtanulni a weblapkészítés és -karbantartás fortélyait.

Lassan nincs kedvem ehhez az egészhez.

Marci mondja

- Ez úgy néz ki, mint egy citeratopsz!

Alcsút

Nem szokásosan húsvétoltunk, inkább afféle tavaszváró napok voltak ezek. Szombaton az alcsúti arborétumban ugyan lekéstük a hóvirágmezőt, de nyílt már mindenféle tavaszi virág, egész nap kószáltunk a napsütésben. Bori hamar elaludt, Csabi le-lemaradt fényképezni, Marcival ketten jártuk be a kertet.
Találtunk egy alacsony kis labirintust, ott bújócskáztunk, aztán valami régi bizarr épületet, amit Medveháznak hívnak, de a hely leginkább baromfiakhoz lenne elég, bár a vasrácsok és a láncok túlzásnak tűnhetnek néhány tyúk miatt.



Mutogattam Marcinak a virágokat, mit figyeljen, milyen a szirmok állása, a virág színe, a levelek szerkezete. Láttunk kankalint, májvirágot, odvas keltikét, bogláros szellőrózsát, hunyort, salátaboglárkát és rengeteg ibolyát.

Az arborétum közepén áll egy nagy sárga épület. Messziről olyan, mint egy szép klasszicista épület, talán kicsit lerobbanva, de közel sem tnt romosnak. Közelről aztán látszott, hogy nem más, mint egyetlen fal az egész, ami köré tujákat ültettek, előtte lenyírták a pázsitot. Olyan, mint... Csak a torka véres, ha közelebbről megnézi az ember. Szimbólum?

Marci szerencsére nem fogékonymég az effélékre, így nagyon élvezte, hogy ide-oda rohangálhatott a falon ide-oda, ugrált ki-be az ablakon.

A szándék megvolt

Tegnap olyan idő volt, amilyennek mindig is képzeltem a tavaszt: napsütés hétágra, madárcsicserg, enyhe szél. Egész nap kinn csavarogtunk Borókával, jöttünk-mentünk, voltunk a játszótéren a kulcsom visszaszerezni, aztán bevásároltunk. A Sparral szemben nyílt egy csillivilli csokoládébolt, tele mindeféle bonbonnal, pralinéval, töltött finomsággal, szépen felcimkézve mind. Az egyik üvegdobozon egy cédula tudatta, hogy lálymos-citromos bonbont tartalmaz. Hosszú percekig kellett gondolkodnom (és magamban ki is kellett mondanom), míg rájöttem, milyen ízű a töltelék.