Gasztroparaszt

Realista vagyok, szilárdan állok a két kurta lábammal az édes anyaföldön. Nincsenek művészi ambícióim, allúzióim, illúzióim. Még amivel szeretek pepecselni, arra sincs időm, és ahogy elnézem, a következő 4-5 évben nem is igen lesz. Szeretek enni, különösebb faksznik nélkül, sült kolbászt, rakott krumplit, tejfölös lángost. Is. Meg persze minden mást is. És ha már főzök - mint ahogy főzök -, jó lenne néha mást is megtanulni, mint amit unos-untalan főz az ember. A Csillagánizs főzőiskolával már régóta kacérkodtam, aztán amint már felrémlett, hogy megszabadulunk a lakáshiteltől, jelentkeztem a Szezonkezdet a piacon, szezonkezdet a konyhában című szeánszukra. Mint kiderült, Csabi aznap utazik el szárazruházni Pagra, de D. szerencsére vállalta a gyermekpesztrálást, így nem kellett lemondanom az alkalmat. Be voltam sózva (hogy a témánál maradjunk) rendesen.
Vártam izgalmas recepteket, ételeket, régi és unalmasnak tűnő, de igazából nem unalmas zöldségekből, meg persze a különlegesekből, mert ilyenkor már van a piacon mindenféle, csicsóka és medvehagyma, rebarbara és spárga és sóska és mángold.

De sajnos nem ugyanarra a piacra járunk.

Legalábbis Óbudán ritkán árulnak hosszúborsot és shitake gombát és ökörszív paradicsomot sem láttam még. És sajnos ritkán lesz alkalmam röpke négy órát (valamint egy kisebb vagyont) szánni egy ebéd elkészítésére.

A sors keze ráadásul egy igazi szipirtyót adott tűzhelyszomszédomul, énképe szerint a Konyha Démonát (vajon miért kell egyes nőknek 50 év fölött feszülős felsőt viselni?), aki mindig mindent jobban tudott mindenkinél, de nálam aztán végképp. Igaz, egy alkalommal kislánynak titulált, ami túl 35 éven és két gyereken túl hízelgő is lehetne, de a józan eszem azt súgja, hogy sajnos csak egy gyengénlátótól hangzik hihetően.

Ez végül is még vicces is lehetett volna, de az egész inkább nyomasztó volt. Az első eligazításnál a tulajdonos asszony köszöntött mind a nyolcunkat, mindenkinek javasolta, hogy jegyzeteljen megállás nélkül, mert aztán majd késő lesz. Közölte, hogy a kések borotvaélesek, mindenki nagyon vigyázzon a kezére, mert szinte nem múlik el este vágott seb nélkül, és a késeket csak hideg vízben szabad elmosni, aztán vissza kell tenni a fiókba. Különben rászól az illetőre - és ezt be is tartotta. Nem figyelmeztette, megkérte, akármi, nem: rászólt. Így: - Már másodszor veszem ki a fakanalat ebből a lábasból! A fakanalat nem főzzük bele az ételbe!
A please would be nice - mondta Vincent Vega még a múlt században, pedig én nem vagyok gengszter alkat, és nem fuvarozok szétlőtt fejű hullákat a hátsó ülésen, viszont fizettem (és nem is keveset) ezért az estéért...

Az ételek (Shitake gomba és friss tavaszi retek nyárson sütve tormahabbal; töltött padlizsán fürjtojással; fekete olívabogyóval töltött ravioli zöldspárgával, zöldfűszerekkel, valamint rebarbara és eper találkozása) egyébként finomak voltak, a szakács, aki az egészet tartotta, tüneményes, és senki sem vágta el a kezét. Amikor hazaértem, kopogott a szemem, olyan éhes voltam, nagyon örültem hát, hogy a gyerekek után maradt egy fél szikkadt túróstáska vacsoráról.