Nem szerettem fejni, ahogy szerintem senki sem szeret. Hiába itthonról dolgozom, az előző munkahelyemen kért két-három hetente szükség volt a személyes jelenlétemre, és ilyenkor a reggel az Avent (becenevén: szivornya) jegyében telt, nyissz-nyessz-nyüssz. Nagyon vártam már, amikor Borbála elkezdhet mást is enni anyatejen kívül, és végre nem azzal töltöm reggel 7 és 9 között az időt, hogy táplálékot állítok elő számára. (Más kérdés ugye, hogy B. nem éppen lelkesedett az idegen eredetű pépek iránt, mint az alma-, barack- és banánpempő, és arcán végtelen gyanakvással fogadta ezeket.) A szivornyát szépen elcsomagoltam, és feltettem a felső konyhaszekrénybe, némi szívfájdalommal, ki tudja, mikor fogom (ha egyáltalán) használni újra.
Hamarabb, mint gondoltam. K., Bori unokatestvére megbetegedett, elég csúnyán, végül kiszáradással került kórházba, nem fogadott el semmi enni- és innivalót, infúzióra kötötték. Felajánlottam a mamájának, próbáljuk ki, hátha az anyatej bejön neki, folyadék is, segíthet a gyógyulásban is, ha bejön, dupla siker. Beleegyezett, próbáljuk ki.
Így került le a szivornya a termosz, az ételhordó és a süteményszaggatók társaságából, és újra munkához láthatott. A műszak azonban nem volt zavartalan. Borbála nagyon hamar tökéletesen átlátta, hogy ez a bizarr eszköz mélyen sérti az anyatejhez való monopoljogát, és mindent megtett, hogy keresztbe tegyen neki. Először csak bizalmatlanul méregette, aztán a helyére kéreckedett, végül egy pompás mozdulattal kitolta valahogy az immár félig telt gyűjtőpoharat az egész szerkentyűből, mire az lemondó csattanással landolt a padlón. A 60 ml anyatej pedig ügyesen szétterült a konyhakövön, fürgén megtalálta a repedéseket, így még a konyhaszekrény alá is jutott belőle. A fehér kőnek hála, az egyik kisebb tócsába még bele is léptem.
K-nak bejött a cucc, már amennyit ezek után elő tudtam állítani...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése