Ebben a hónapban nagyon sokat haladt minden téren. Először a mozgása vált egyre biztosabbá. Már az utcán is lehet vele sétálni, akár a könyvtárból is hazabattyogunk, ha kell. A lépcsőn változatlan lelkesedéssel mászik föl, és.... (dobpergés) ... megtanult lehátrálni az ágyról, teljesen magától. A küszöb még nagy ellenfél, azon rendszerint át kell emelni. A játszótéren már nagyon önállóan jön-megy, a hintában néha előre vagy hátracsapja magát, amitől a frász kerülget, úgyhogy a hintázást nem forszírozom. A csúszdázás nagyon bejön neki, ma minium tizenötször ültettem fel a tetejére, érzem is a derekam. És egyáltalán: bár ez a poszt nem rólam szól, most jött el az az idő, hogy fizikailag kezd igénybe venni a dolog. A játszótéren állandóan készenlétben állok, nehogy valaki letiporja, elüsse, fellökje, vagy csak magától hanyatt ne essen a lépcsőn lefelé. Az éjjel-nappal szoptatást is abbahagynám már. Ettől meg a fizikai aktivitástól erősen várom, hogy a kilók meginduljanak.
Aztán, miután a mozgásos dolgokkal végzett, agyra kezdett gyúrni. Lassan elkülöníthetővé válnak egyes szavak, de még ha egy-egy szótag (bo!) multifunkciós is, a hangsúlyból egyértelműen kiderül, igent jelent-e vagy nemet. A fejrázás még bármi lehet, noha az ember hajlamos ugyebár tagadásnak értelmezni, nem feltétlenül ez az érvényes megfejtés. Felfedezte a könyveket is, kedvenc a Kisvakond, illetve A három kiscica, a Néma bárány-Cirmos cica-Fürge méhecske-A kutyus labdája tetralógia. Egy-egy kötet felkap, és harsány bo! bo! kiáltásokkal felém kacsázik, és bőszen lengeti az adott művet, illetve ha útban vagyok, a fejemhez csapkodja.
Sajnos az alvása rendeződni látszik, este 10-kor alszik, és még ha be is csempészem az ágyába, akkor is ébredünk éjjel, és alvajárva beviszem a nagyágyba. Ott aztán megnyugszik - hiszen az az élet rendje, hogy én vagyok a hálótárs -, de még így is kel egyszer-kétszer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése