A láthatatlan ember

Első osztály, első fogadóóra. A tanítónők derekasan állják a sarat, az egyik talpraesett anyuka ugyan beosztotta a szülőket ötperces bontásban, de amikor a lista szerint utolsóként megérkezem fél hétre, a lépcsőházban még legalább öten ácsorognak a bejutásra várva.
Mint legutolsó, állok a legalsó lépcsőfokon, mellettem A., Marci óvodáskori kebelbarátjának angyalarcú anyukája. Váltunk egy-két szót, mesélek kicsit az óvodáról, az új vezetőnőről meg a friss változásokról az óvoda életében, A. csóválja a fejét, nem tetszik neki, amit hall. A legkisebb fia jövőre menne óvodába, hiába járt a két nagyobbik ide, talán a kicsit máshová viszi, tűnődik.

A lépcső tetejéről egy másik anyuka is bekapcsolódik, ismerem, a lánya csoporttársa volt Marcinak és A. középső fiának. Meséli az anyuka tehát, hallotta ő is, mi minden történt az óvodában, és hát ez az óvoda, egyébként is... képzeljem el, mi történt a lányával, amikor óvodába került, és utána az óvónők.. Bólogatok, igaz, elképzelnem nem nagyon kell, mert tudom, ki a lánya, tudom, ki a férje, láttam őket eleget a szülői értekezleteken, az oviból jövet-menet meg a váróban, talán a nagyszülőket is megismerném. De az anyuka csak ragaszkodik hozzá, képzeljem csak el, és jellemezni kezdi az óvodát, mint egy vadidegennek tenné.

A. egy darabig hallgatja, aztán megjegyzi, ismerem az óvodát meg a szóban forgó óvónőket is, hiszen mindhármunk gyerekei egy csoportba jártak négy évig. Az anyuka a lépcső tetején bután néz. A helyzet kicsit komikus, kicsit kínos, de inkább kínos, és ahogy a csönd egyre nő, úgy lesz egyre kínosabb. Rázza a fejét, nem emlékszik rám, négy év alatt egyszer se látott (meg) ezek szerint. Cavintont ajánl magának. Sajnos nem tudok tiltakozni, és úgy tűnik, a döbbent A. sem. Nem én hordtam oviba Marcit, vélekedik anyuka. Felváltva vittük az apjával leginkább, mondom. A férjemre legalább emlékszik, szögezi le. Én meg arra emlékszem, mondom neki, ahogy ő az előtérben fésülte a lánya haját, mielőtt az bement a csoportba. Hát tényleg, mondja, és szerencsére ő következik, bejut az osztályfőnökhöz.

Mondjuk legalább tisztázódott, hogy eddig udvariatlanságból nem köszönt az iskola előterében, hanem mert egyszerűen nem ismert. Vagy - az eddigiek alapján - nem látott meg, és kész.