A rendszer ellenséges a rendetlen baglyokkal

Írnám én, hogy szeretem az őszt, meg szép színes falevelek, finoman cirógató napsütés, alma-dió-mogyoró, de hát nem és nem, ezt az őszt nem bírom szeretni. 

Ott van például az iskola, amivel alapvetően nincs semmi gond. De a részletekben azért ott lakik az ördög. 

Le se tagadhatom, hogy bagoly vagyok, bagoly a javából, simán fennmaradok éjjel 2-ig, 3-ig akár, és meglepő módon értékelhető minőségű munkát is képes vagyok végezni, viszont nem tudok felkelni korán. Sőt igazából egyáltalán nem tudok felkelni, kizárólag kávéval vagyok üzemképes, és apukám, aki mindannyiunkat keltett, azért kezdett nekem is kávét főzni másodikos gimnazista koromban, mert így nem kellett félóráig cirkuszolnia, hogy kikászálódjam az ágyból, és ne késsem le a 7:25-kor induló trolit. Mióta sikeresen kikerültem a közoktásból, lassan húsz éve, nem kellett 7 óra előtt kelnem rendszeresen. Nem is vágytam rá. A munkahelyeimen 9 előtt soha nem ért be senki, sőt az is rendszeres volt, hogy 9-kor én kértem el a kulcsot a portán. Biztos van, akinek rendszeresen 8-ra kell dolgoznia járnia a pedagógusokon kívül is, és ezért nem okafogyott a 8 órás iskolakezdés fenntartása, de sajnos én még nem találkoztam senkivel, és Marci osztályában sem nagyon lehet ilyen szülő. Ugyanis általában Cs. viszi Marcit reggel iskolába (én csak szolidaritok, uzsonnát csinálok meg ilyenek), de aznap mindkét gyereket én vittem oviba-iskolába, és annyira rettegtem, hogy Marci elkésik, hogy már fél nyolcra odaértünk. Délután Marci elmesélte, hogy ő volt az első osztályban, azaz az egész osztályból senkinek a szülei nem kezdik 8-kor a munkát. Én sem, mert alkalmatlan is vagyok rá: 10-ig csak kóválygok, szellemi képességeimről pedig jobb nem is említést tenni.

Egyébként Marci a maga visszafogott módján azt hiszem, szereti az iskolát, bár az inkább manuális, mintsem intellektuális kihívások elé állítja. Ezen a tankönyveit látva, nem is igen csodálkozom, itthon lényegesen összetettebb dolgokról beszélgetünk, mint hogy meg tudja-e állapítani, az öt csiga több-e vagy a hat vödör. És szerintem az óvodában is túlléptek már ezen a szinten. 

Óriási ugrás viszont az óvodához képest, hogy míg ott gyakorlatilag semmilyen személyes holmit nem volt szabad bevinniük, és így vigyázniuk sem volt nagyon mire, az iskolában rengeteg cuccuk van: tolltartó, üzenőfüzet, két könyv és egy füzet a matekhoz, egy-egy füzet és munkafüzet/könyv a némethez és a környezethez, a magyarhoz írásfüzetek, olvasókönyvek, munkafüzetek, betűsín, a betűsínbe kismillió betű (ez később még fontos lesz), a tornaórákra tornapóló, tornanadrág, tornazokni, benti tornacipő, kinti tornacipő, melegítőnadrág, melegítőfölső. 

A tolltartóból a ceruzák meglepő módon nemigen vesznek el, de ebben szerepe lehet annak is, hogy az összeset felcímkéztem. A tornacuccal már nem voltam ilyen előrelátó, ennek következtében egy teljes
póló+rövidnadrág szett tűnt el a láthatáron, ám később a halál jellegtelen fehér póló meglett. Az elbitangolt nadrággal kapcsolatban még nem adtam fel a reményt, hogy egyszer még viszontlátjuk egymást. 

A betűsín zsebecskéi természetesen nem rugalmasak, így azokból egyetlen (oké, legyen több) nem megfelelő mozdulat következtében elkezdenek szállingózni a betűk. Jelen állás szerint a teljes készlet F betű tűnt el a semmiben, az M betűk száma háromra apadt, az Á és az A betűk jelentős része pedig mintha több száz éve lenne használatban - őket ugyan összevadásztam a táska fenekéről, ám az ideálisnál jóval hosszabb időt töltöttek egy félig lerágott - és vélhetőleg a későbbi elfogyasztás reményében a táskába hajított - alma társaságában, amitől a betűkártyák alapanyagául szolgáló papír antikizáló hatású barnás árnyalatot öltött. 

Természetesen az anyai intelmek nem maradtak el, látva a betűk siralmas sorsát, de mennyire hangozhat minden e tárgyú mondanivaló hitelesen a számból, amikor a minap a játszótéren hagytam Bori piros mackós fél pár gumicsizmáját?