Van egy kedves ismerősöm, úgy hívják, hogy N.
Úgy két éve ismerkedtünk meg, évente ha háromszor-négyszer találkozunk. Noha azt hiszem, kölcsönösen rokonszenvezünk, nem keressük kifejezetten egymás társaságát (a kötelező hogy vagy?-okon kívül), talán háromszor ha leültünk hosszasan beszélgetni.
N. kedves, kicsit hóbortos, enyhén manószerű külsejű hölgy (bár ez a szó a legkevésbé sem illik rá, de mivel sem a nő, sem az asszony, sem a többi efféle meghatározás ugyanúgy nem illik rá, maradok ennél). N. buddhista és ezoterikus, és csakrái vannak, meg energiái, meg előző életei, meg egy csupa olyan dolga, amelyekről enyhén gyanakodva és távolságtartással hallgatom a beszámolókat.
És mégis, akárhányszor három-négy mondatnál többet váltunk N-val, utána mindig az az érzésem, hogy többet, sokkal többet tud rólam annál, mint amennyit tudnia logikus, hiszen nem régóta ismerjük egymást, nem vagyunk bizalmas barátnők, sőt még barátnők sem vagyunk. N. mindig mond valamit, amit aztán elővehetek a kis belső zsebemből, forgathatom a fejemben ide-oda, mindig mond valamit, amit igaznak és találónak érzek, és mindig mond valamit, amit nem értem, miért mondja éppen nekem, nem értem, honnan tudja. De tudja.
És oka van annak, hogy mondja, és jól teszed, ha gondolkodsz rajta, és előbb-utóbb rájössz majd, hogy mi is volt az oka annak, hogy mondta. Tele van szeretettel, jóindulattal, megértéssel, öröm vele lenni. Mindenét odaadja annak akinek éppen arra van szüksége. Jó ember. Én szeretem, nagyon.
VálaszTörlés