A mókus ősszel

Nehéz a dolga egy mókusnak ősszel. Is.

Mert nyáron oké, tiszta sor, a mókus spájzol, mint az eszement, befőz és tiszta befőttesüvegeket keres vagy kerestet elő a konyhaszekrény rejtett zugaiból, aztán forráz és magoz és hámoz, aztán pokrócok és megfelelő méretű papírdoboz után kutat, majd levezetésképp dunsztol. A lekvárosüvegeket elővenni a dunsztból már nem mókustempó, elvannak azok ott békében. 

Ősszel még az utolsó befőznivalók ütik meg a mókus ingerküszöbét, elmereng pár szem zölden maradt paradicsom láttán, érdemes-e a zöld paradicsomokat megmentendő csalamádét készíteni, noha soha nem tett még el csalamádét, és egyébként is, az összes üresen maradt polcot a konyhában lefoglalják a lekvárosüvegek, már amikor majd kikerülnek a dunsztból.

A töklámpásfaragásból visszamaradt tökbelsőből lelkesen kiszedegeti a magokat a mókus, és elmélázik, milyen pompás tökültetvényt fog rittyenteni a kert félreeső részébe jövőre. 

Kávézás közben az összegyűlt hulladékpapírokból kis zacskókat ragaszt, az elítéltekhez hasonlóan, noha a mókust semmi nem kényszeríti erre, csak a benne tomboló mókusvér. A kis zacskókat megfelelően feliratokkal látja el - büdöske, bokros, élénksárga, vagy gyönyörű piros, nevét nem tudom -, megy végig a virágoskert mentén, és szedi az elszáradt virágok helyén lengedező magtokokat, hogy jövőre is legyen virága, és legyen a kertje még szebb. Nem mintha nem őrizne a mókus többkilónyi virág-, fűszer-, és zöldségmagot, több évtizedeseket akár, némelyik több mint tizenöt éve halott nagyapja szívgyógyszeres üvegében zörög, az üveg címkéjén szintén eltávozott nagyanyja reszketeg betűi állítják szép, de semmi mást a kérdéses növényről - mekkora? mikor nyílik? milyen színű - nem árulnak el.

És nem mintha nem lehetne kapni bármilyen vetőmagot száz forintos áron a mókus lakóhelyétől háromperces távolságra.