Egy történet vége

Mostanában sokszor jut eszembe az a tíz évvel ezelőtti őszi nap, amikor végre összeszedtem magam, és végigmentem a folyosón.

A folyosó túlvégén nyíló jókora szobában korábban egy számítógépes szaklap szerkesztősége dolgozott, aztán eladták vagy kitették őket, már nem emlékszem. Egy darabig üresen állt, szép nagy terem volt. Aztán pusmogták, hogy új társaság fog beköltözni.

Az új társaságról is lehetett hallani korábban, már hónapokkal azelőtt híre ment, hogy megjelenik magyarul is az a lap, végre. Már a kiadója is megvolt, aztán csúszott a megjelenés, a kiadó elállt, aztán egy másik cég került a képbe, de az is visszalépett, zavaros volt az egész, aztán egyszer csak hallottam, hogy ide költöznek, a folyosó végibe. Mindenki arról ábrándozott, hogy milyen lehet ennél a nagyon nagynevűnél dolgozni, én is, persze. Zs., anyai kolléganőm egyre csak unszolt, menj át, és kérdezd meg, mondta, mit veszíthetsz, és azon az őszi napon összeszedtem a bátorságom, végigmentem a folyosón, és benyitottam.

Az ajtó kinyílt, beléptem. A tök üres szobában egyetlen asztal árválkodott, azon egy laptop, a laptop mögött üldögélt M. M-mel még kamaszkorunkból ismertük egymást, és több mint tíz éve nem találkoztunk, elég meglepő volt a viszontlátás. M. elmesélte, ő is a nagynevűnél dolgozik, veszi fel a telefonokat meg intézkedik, a többiek még otthon meg szanaszéjjel dolgoznak, amíg itt kapnak normális berendezést. Örültem M-nek, mert mégsem egy ismeretlennek kellett elmondanom, hogy azért vagyok itt, hátha van még kiadó hely a nagynevűnél, a folyosó túlsó feléről jöttem.

M. rázta a fejét, nem, nem, mondta, megvan már mindenki, illetve két helyre még keresnek embert, de ez nem így megy, hogy valaki csak úgy besétál a folyosóról, a szakma kiválóságaiból válogatnak. Hát ez nagyszerű, válaszoltam, mert az egyik helyre én nagyon is jó lennék, ez az én szakmám ugyanis, esetleg a szakma kiválóságai mellett kaphatnék-e én is próbafeladatot. Hátha. M. nem volt lelkes, de azért felírta az adataimat, majd jelentkeznek, ígérte. És igaza is lett, mert kaptam próbafeladatot, és aztán kaptam még egyet, aztán pedig felhívtak, hogy az enyém a hely, mikor tudnék kezdeni. Álltam a buszmegállóban, kezemben a telefon, és amikor letettem, olyan boldog voltam, hogy nem bírtam buszra szállni, gyalog mentem hazáig, hajtott a lendület, és ez volt abban az évben a születésnapi ajándékom a sorstól.

Nagy rang volt a nagynevűnél dolgozni, később, amikor a nagynevű kistestvéréhez kerültem, akkor is éreztem ezt, felelősség volt, a név hallatán bizalmat és jóindulatot előlegeztek meg az emberek, amit igyekeztünk nem eljátszani. Ezért aztán jó sok réteg újságpapírba tekertem be a névjegyeimet, úgy dobtam ki ma mind az összeset a szemétbe - nem lesz szükségem rájuk soha, de soha többé.