Egy hobbit nézőpontjából

Odalépünk a patinás intézmény portájára, bemutatkozunk, elmondjuk, miért jöttünk. A biztonsági őr és a mellette ülő három portás közül az egyik biccent, elmagyarázza, merre menjünk. Elhaladunk a Belépés csak meghívottaknak tábla mellett, felmegyünk a márványlépcsőkön, magas sarkú cipőnk kopogását elnyeli a vörös szőnyeg. A folyosókról nagy faajtók nyílnak, rajtuk kifényesített réztábla, a táblák alatt ragyognak a rézkilincsek, a falakon nagyjaink képmása olajban, az egyik sarokban antik cserépkályha, a fejünk fölött kristálycsillár. Benyitunk a megfelelő ajtón, a kávézóban egyetlen vendég sincs, a kis büfésarokban három, fekete-fehérbe öltözött büfés néni ekézi éppen a Kentucky Fried Chickent. Leülünk az egyik antik székbe, megigazítjuk nadrágunkat, és próbáljuk függetleníteni magunkat a keresetten és nyomasztóan ünnepélyes környezettől, ahol aprónak és elveszettnek érezzük magunkat, mint az egyszeri félszerzet Elrond házában. Aztán, amikor újra a kilincs felé nyúlunk, már megvan, miért érezzük magunkat kicsinek: a kilincseket szemmagasságba szerelték fel az egyébként is hatalmas ajtókra. Igazi hobbitnak érezhetjük hát magunkat a tündepalotában, igaz, van cipőnk, és a lábunk sem szőrös.