Az elvek és a gyakorlat

Igyekezem arra szoktatni a gyerekeket, hogy evés előtt kezet mosunk, nem ülünk piszkosan az asztalhoz stb.

Ehhez képest, ma reggel a Wilson-féle paradicsommadár reményében a zuhogó esőben, térdig gázolva a patakban, részemről szó szerint négykézláb felküzdöttük magunkat egy rettenetesen meredek hegy oldalába a síkos sárban, kapaszkodva kőbe, fatörzsbe, liánokba, gyökerekbe, és hárman két kurta kis deszkán gubbasztottunk mintegy másfél órát a buzgó szúnyogok társaságában. A madár ott tilinkózott a közelben, de nem mutatkozott, így aztán dolgunk végezetlen távoztunk. Már a csónaknál jártunk, amikor az egyik vezetőnk letört az egyik kakaófáról egy termést, a fatörzshöz csapkodva szétrepesztette a burkát, és az egészet a kezembe nyomta, bólógatva, hogy kóstoljam meg, ehető. Tényleg az volt, sőt finom, így aztán (mivel a fiúknak nem ízlett) a retkes, sáros, piszkos ujjaimmal egyenként feszegettem ki a magvakat, és szopogattam le róluk a gyümölcshúst, a magokat meg nagy gusztussal szétköpködtem. Még jó, hogy a gyerekek nem látták.

A négy király

A négy királyról elnevezett térségnek a Paradicsomról elnevezett szállodájának (igazából resort, de nem találtam magyar megfelelőt) hatos számú házikójában minden éjjel beázott a tető, és arra ébredtem, hogy víz permetez az arcomba éjjel fél háromkor. Mondjuk a reggeli látvány a teraszról az óceánra feledteti eme apró kellemetlenséget.

Szőke és másfél mázsa

Szükségem van igazolványképre. Hajat mosok, leteszem a szemüvegem, beügyeskedem a kontaktlencséimet. Felveszek egy csini felsőt. Rá egy normális pulcsit. Kicsit kifestem a szemem. A fotósnál a tükörbe nézve ellenőrzöm, normálisan nézek ki, sőt, még csinos is vagyok. A hajam is jól áll. Leülök a székbe, a nő kattint. Megmutatja. Rázom a fejem, próbáljuk még egyszer. Kattint. Megmutatja. Sóhajtok, látom, ez elkerülhetetlen. A nő kinyomtatja a fényképeket, elteszem, fizetek.

A birtokomban lévő igazolványképekről egy malac néz rám vissza, igaz, a saját vonásaimmal. A fénykép készülte előtt és után öt-öt másodperccel teljesen rendben lévőnek láttam magam a tükörben. Sovány vigasz, hogy a fotón egy fikarnyit sem emlékeztetek az egy az egy évvel ezelőtt készült útlevélképemre.

Zavaros, sötét

Reggel a kávé mellé Cs. azzal a hírrel fogadott, hogy hallottam-e, hogy átrendezik a Kossuth teret. Nem hallottam, igaz, hogy egy ideje már nem nézek híradót, mert mindig az a vége, hogy dühösen kezdek magyarázni valamit a gyerekeknek mindenfele elvont fogalomról, úgy mint közszolgálatiság, pártatlan tájékoztatás, a propaganda mibenléte és más efféle csacskaságok, ők meg csak ülnek, mint a nyulak.

Szóval elviszik onnan Károlyi szobrát, ezen végül is nem voltam meglepve, minimum hazaárulónak tartatik manapság, és egyébként sem illik a Parlament közelébe a magas, görnyedt hátú, tépelődésbe merült alak. És elszállítják a József Attila-szobrot az országház mellől. Tulajdonképp nem logikátlan ez sem, egyrészt mit keres a Kossuth téren egy olyan ember, akinek apja félig román vagy tán egészen az, másrészt meg nem úgy van az ma már, hogy csak ül valaki a rakodópart alsó kövén, és nézi, hogyan úszik el a dinnyehéj, nem -  az effélét nem nézik jó szemmel mostanában.

Teológia

M: - Mindenki volt gyerek, anya?
É: - Igen, Marcikám.
M: - Tényleg mindenki?
É: - Igen. Még én is. Fényképpel tudom igazolni.
M: - De anya, az isten is volt gyerek?
É: - Háááát, ez nehéz kérdés. Nem tudom, Marcikám. Te mit gondolsz?
M: - Nem is tudom, anya. De azt hiszem, ő nem volt gyerek soha.

Kicsit töményen hallott az Úrról, az ő Fiáról meg a Szentlélekről szegény.

Figyelmeztetés

Vasárnap dél körül  gipszkartontiplit kerestünk a szemközti barkácsáruházban. Találtunk is (nem bizonyult megfelelőnek később), a pénztárak előtt óriási sorok. Marci minden figyelmeztetésem ellenére elbóklászik mellőlem. Egyszer csak feltűnik egy villástargonca, mintegy háromszáz kiló antik hatású járólappal, útja épp Marci és köztem vezet. Jön. Szólok Marcinak, vigyázzon. Ezt jómagam úgy értelmezném az adott helyzetben, maradjon ott, ahol van, de Marci nem:  mértani pontossággal a targonca elé ugrik, aztán még egy ugrással mellém. Óriási mázli, hogy a targoncás ember lassított a kasszák előtti tömeget látva. Meg aztán nyilván én nem voltam elég adekvát, és nem azt mondtam, hogy maradjon, de még most is feláll a hátamon a szőr, ha eszembe jut.

Lemenőben

A tegnapi volt az utolsó naplementénk idén Balatonon, bezártuk télire a házat. Belapátoltuk a homokot, szétszedtük a homokozót, Cs. megragasztotta és helyére tette a hiányzó tagot a csatornából, én pedig összeszedtem a hátsó kertből a hullott diót, rengeteget találtam, és sok maradt még így is a fán, amit nem tudtam leverni. Szép volt a kert meg a ház az éles, hideg napsütésben, már sárgul és hullik a lomb a nagy szilről, az akácok ága is pucéran kaparássza az eget.
Kimondatott az ítélet a ferde nyírfára, L. kivágja hamarosan. Több mint húsz éve ültettük, akkora volt, mint én, most már belelóg a villanyvezetékbe, és erősen dől a szomszéd amúgy omladozó háza felé (akinek szent meggyőződése, hogy a legalább tíz éve lakatlan és elehanyagolt vályogháza a fa miatt reped). Amikor este, már a sötétben bezártuk a jéghideg házat (időközben 11 fokosra hűlt odabenn, igaz, ez a hőmérséklet fog fogadni tavasszal is), valószínűtlennek tűnt, hogy egy hét múlva útban leszek a világ másik fele felé.

Sikerült

- Jól sikerült minden, igaz? - kérdezte a mama, amint a temetés után már a misére mentünk, elöl-hátul szétszórtan ballagtak a rokonok, volt, akit csak órákig tartó töprengés után tudtam azonosítani, volt, akit akkor sem. Tudtam, a mama mire gondol, mert nem lehetett nem arra gondolni: nagyapám temetésére. 

Ha bárkinek megpróbáltam elmondani, mi történt azon a forró májusi napon, éreztem, hogy egy idő múlva gyanakvásba fordul a figyelme. Talán én sem hinném el, ha nekem mesélné ezt valaki. Pedig a szegényes fantáziám a bizonyíték, hogy igaz - sose lennék képes kitalálni ilyet, és a cseh újhullám képviselőin kívül nem is igen sikerült senkinek. Leírom hát én, nagyapám legkedvesebb unokája, mi is történt azon a napon, a korán jött májusi kánikulában.

Fodrász

Amint megéreztem a nyakamon az olló hűvösét, már tudtam, hogy tévedés volt az egész, meg azt is, hogy most már mindegy, nem lehet visszacsinálni. Mégis rossz volt látni a bokáig érő hajkupacot a padlón, de emelt fővel távoztam. Azóta sálat hordok (itthon is), pedig utálom, de máskülönben fázik a tarkóm.

Spájz

A kép olyan, amilyen, én csináltam, és ezt le sem tagadhatnám, pedig még kísérleteztem a világítással is - szájba szorított zseblámba rulez! -, a hátteret is berendeztem, hogy ne látszódjék az üvegek mögött a zsibvásár. No de nem is a látvány a lényeg, hanem a belbecs. Az íz. A gyümölcsíz.

Minden nyáron eszement nehezen szánom rá magam a befőzésre, miközben a bennem lakó paranoid mókus teljes hangerőn üvölti lelki füleimbe, hogy raktározz télire! Raktározz télire! És valóban, egész évben szorgosan gyűjtögetem az üres befőttesüvegeket, nem dobok ki egyetlen jópofa alakút sem, mert hátha kell (sőt már az evolúció azon grádicsára is eljutottam, hogy a fedőket is gyűjtöm hozzájuk). Viszont hely, az nincs, tehát minden alkalmasnak látszó helyre besúvasztok egy-két befőttesüveget, ezért a gyanútlan illetőnek, aki óvatlanul nyitja ki valamelyik konyhaszekrényt, könnyen hullhatnak a nyakába üres üvegek, ráadásul ugye a fedőül szolgáló fémlapkák. De amikor eljönne a tettek ideje, mert érik a gyümölcs, odakinn 30 fok van, a déli fekvésű tetőtéri lakás konyhájában minimum 35, és nehezen visz rá a lélek, nekiálljak lekvárt főzni, mert ugye még a tűzhelyet is be kell kapcsolnom plusz fűtésnek.

Na de idén még jó előre (mielőtt hatósági áras lett volna) vettünk vagy tíz kiló cukrot, és a meggyszezon kezdetén el is kezdtem a befőzést. A végeredmény sem mennyiségre, sem változatosságra nem valami bő, de én elégedett vagyok vele így is: a meggylekvárral valószínűleg elértem a tökélyt e műfajban, csak azt sajnálom, hogy nem csináltam belőle többet, a barack ugyan folyik, de ízre az is rendben van, Marci különösen szereti. A szilváról még nem tudom, milyen, de csak betettem a sütőbe, és kevergettem, aztán üvegbe raktam, és jóccakát, sok munka nem volt vele.

Már ott sorokoznak az üvegek felcimkézve a szekrényben, és csak rakosgatom őket, rendezgetem ide-oda. A paranoid mókus pedig dolga végeztével békésen szundikál odabenn.

Dizni

Megyünk ki tegnap a bölcsiből Borival, az ajtó mellett ez a frissen felcelluxozott plakát fogad.

- Vegyejek fej! Anya, vegyejek fej!
- Vegyelek fel? Szeretnéd megnézni, Bocika? 
- Igen. Szejetném megnézni. 
- Jól van, nézd csak. Így. Tetszik valamelyik szereplő? 
- Igen. 
- Melyik? Ez a fekete hajú, a törpével? 
- Nem. 
- Akkor a zöld ruhás, amelyik ott a lap alján táncol? 
- Nem. 
- Esetleg a szőke kontyos? Az tetszik neked? 
- Nem. 
- Nem? Az se? Akkor melyik figura tetszik? 
- A sájkány, anya. A sájkány tetszik nekem.

Valaha

...úgy gondoltam, legalább a gyerekintézmények a gyerekek dolgait, igényeit, ne adj isten, érdekeit tartják szem előtt. Ma sokkal inkább úgy vélem, ezek az intézmények is működnek valahogy (például a saját tehetetlenségük okán), és mindenki odavan az örömtől, ha esetleg a működési szabályzat és a gyerek(ek) igényei találkoznak.

(vö: hova tegyük egy rakás háromévest, ha nincs óvodai férőhely, ám a bölcsőde szabadulna tőlük kérdése.)

Kizökkent az idő, ó, kárhozat

Most kaptam a telefont, miszerint csak a nyomdában szúrták ki, hogy 2010-et írtam folyó dátumként (és utánam ketten megnézték, de nem akadt fenn rajta senki). Emlékszem is, hogy tűnődtem kicsit az évszámon, és a 2010 olyan barátságosnak és megszokottnak tűnt, hát leírtam. Nem mintha mást csináltam volna egy éve, mint most - ugyanazt a köröket futom, csak a tükröből néz vissza megviseltebb arc reggelente.