Iskola, érés

Tegnap becsattogtunk az ovi fejlesztőpedagógusához, aki ismertette elsőszülött gyermekünk eredményeit. Nem állítom, hogy arra készültem, hogy Marci iskolaéretlen, de benne volt a levegőben, hogy a kezesség, a rajz, a nagymozgások ügyében fennakad ezen-azon J. néni.
De nem.
A rajz - és elfogulatlanul mondom - teljesen jól sikerült, megvolt az öt ujj, rendes karok-lábak (nem pálcikaember), még szemöldöke is volt a figurának. Marci a vizsgálat során jól tájékozódott időben (ami az elvont gondolkodást jelzi), megmondta, milyen évszakban van a születésnapja, milyen évszak van most stb. Rendben van a memóriája, visszatapsol ritmust, és még a mozgásával sem volt probléma. A jobb kéz-bal kéz kérdése még kicsit necces, egyértelműen jobbkezes, ám ballábas, a diszlexia - amire a nevtanos Zs. néni direkt felhívta a figyelmet - ügyében még meghallgatom hétfőn a logopédus véleményét.

És innentől jön beiskolázás kérdése, aminek a puszta gondolatától is rám jön a sikongató lábrázás. (Ezt majd még bővebben kifejtem.)

Az egészségügyi dolgozók empátiájáról

- Miért is küldte ide magát M. dr? - kérdezte tegnap reggel negyed nyolckor C. főnővér a kórházban, miközben gyakorlott mozdulattal a karomba döfte a tűt.
Elmondtam.
- Aha. De azért tornáznia is kellene, azt tudja, ugye? - nézte a vénámból csordogáló vért. - Persze, hogy ekkora a hasa! Szült egy gyereket, nem? Mit gondolt, olyan lesz, mint előtte? Megnyúltak a szalagok. Hasizomgyakorlatokat szokott csinálni? Igen? Hát többet kellene. Na, készen is vagyunk, szorítsa a vattát a karjára! Az eredmény után a hét végén érdeklődhet. Viszontlátásra!

Két egetrengető megállapítás a közelmúltból

"Nem tudom, miért, a katolikus egyház olyan rugalmatlan!" - mama.

"Itt csupa idióta van" - én, miután öt percet láttam a ValóVilág beszavazóshow-jából.

Rendszertan kezdőknek

- Marcikám ne lábatlankodj itt nekem a forró víznél, menjél kicsit odébb!
- De anya, én nem lábatlankodok! Nem vagyok én kígyó!

Szegénysor

A hétvégén Balatonon hosszasan elbeszélgettem Sz. nagypapájával, a szembeszomszéd O. bácsival. Szó esett a dél-dunántúli vadállományról, fajgazdagságról, az ezt befolyásoló autópálya-építkezésről, a környék egykori földbirtokosairól, a hulladékkezelés gyakorlatáról, arról, hogy gyakorlatilag itt játszódik A koppányi aga testamentuma, de már az Árpád-korban lakott volt a terület, két földvár is állt nem messze, a dűlőnevek ma is utalnak rájuk, és jó lenne régészetileg feltárni azokat a részeket, de persze nincs rá pénz.

A szomorú diószemű, kapufabajszos O. bácsi nem tanár, nem orvos, de még csak nem is vízóra-leolvasó. Kukás a f-i szeméttelepen. A falu utolsó utcájának a végén lakik, a szegénysoron.

Tegnap reggel elment a nagymamám. Az egyetlen, akit ismerhettem - az apai rokonságból gyakorlatilag nincs rokonom, a nagyszüleim évtizedekkel ezelőtt meghaltak már.
Nem volt könnyű halála, ahogy nem volt könnyű élete sem. Azt hiszem, sosem élhetett úgy, ahogy igazán szeretett volna, gyerekkorában sugárzó tehetségű bátyja, később erős természetű nagyapám árnyékában maradt.

Tőle láttam először, hogy a főzés öröm is lehet, hobbi, anyu akkoriban, amikor először eszmélkedtem, egyetemre járt, háztartást vezetett, dolgozott és gyereket nevelt egyszerre - nem kedvtelésből főzött, hanem muszájból. Nagymama szívvel főzött, az örömszerzés vágyával, nyaranta, ebéd után, noha mindennap más volt ebédre, délutánonként gyorsan összeütött egy kis pitét, palacsintát, bundás almát, hadd örüljenek az unokák, cukrozott epret, válogatott málnát, később hetente készített túrógombócot nekem, amikor a gyermekágyas időszakot töltöttem. Nem ismerek mást, aki úgy főzött volna, mint ő, se a remek fantáziájú és innovatív kedvű anyukám, sem a konzervatívabb vonalat követő nagynéném nem ért a nyomába, a mesés borsólevesével, a húsleves tetején bárányfelhőként úszó grízgaluskával, a mesésen könnyű túrógombóccal, a habosan tökéletes krumplipürével.  A fánkkal, a házi hajtogatott töpörtyűs pogácsával (sütés közben szétnyílt a rétegek mentén), a hájas tésztából csak jeles alkalomra tartogatott szalonkiflivel már nem is próbálkozott senki - csak a  a nagymama ráncos-eres kezében volt benne, jobb gyűrűsujján az évtizedek alatt könnyűvé vékonyodó arany jegygyűrűvel.

Nem lett belőle óvónő, velünk, a két nagyobb unokájával játszott, énekelt, talált ki mesét, olvasta hatvanadszor a széteső könyvekből a Bárány Boldizsár és a makkos mókus kalandjait, tőle tanultunk snapszerozni az öcsémmel, és amikor második osztályban a Török és a teheneket kellett házi feladatként illusztrálnom, egyedül a nagymama tudott rendes tehenet rajzolni, és vele tudtam csak a családból keringőzni a szalagavatómon.

Már hónapokkal ezelőtt azért fohászkodott, vegye őt magához Máriácska. Sokat hagyta szenvedni a Szűzanya szegény leányát, mielőtt a kötényébe fogadta.

Már megint

...kipurcantam, mint az egyszeri liba, pedig még csak szeptember közepe van. Valaha (hahahaha) úgy képzeltem, a nyárból felfrissülve, energiáktól duzzadva csöppenünk bele az őszbe, és türelmes leszek, a gyerekek kipihenve, és persze beszalad majd a madzag egyszer-kétszer november táján, de addig megy többé-kevésbé flottul minden.

A valóság persze más.

Marci már rutinos óvodás (ráérő perceimben parázhatok azon, milyen lesz majd jövő ilyenkor), de Bori nem állhatja a bölcsit, nemakajokmenni böjcsibe kezdi mantrázni még itthon, ha meg én viszem, akkor átöleli a lábam, belefúrja a fejét, és nem akar elengedni. Ezt én nehezen viselem, így aztán mostanság inkább Cs. viszi. Mondjuk legalább délután boldog és kiegyensúlyozott benyomást kelt, amint szalad ki a csoportszobából (Bori) és szép hangosan elköszön a gondozónőktől, akik mindennap ugyanazokkal a szavakkal biztosítanak róla, hogy minden rendben volt.

A legnagyobb púp a hátamon viszont kétségtelenül az uszoda. Tisztán emlékszem, hogy tavaly szeptember elején mély meggyőződéssel átkoztam el azt az ábrándos pillanatot, amikor először felötlött, hogy Marcit úszni taníttassuk. Most sincs másként, egyre reménytelenebbnek látszik Borit lekötni egy órára a tök üres és sivár folyosón, úgyhogy a rendelkezésére álló időt fejhangú sikoltozással, függönyrángatással és tükörnyaldosással tölti.
Marci oktatót váltott, a halál ellenszenves A. nénit lecseréltük a jóval megnyerőbb E. nénire, és láss csodát, olyannak voltam szemtanúja egy hete, amire hiába vártunk az utóbbi tanév során: Marci háton úszott, összeállt a kar- és a lábtempó, a gyerek haladt, és végre nem süllyedt el.

Öreg vagyok

- ami végül is nem ráz meg igazán (bár, mint a születésnapján J. spiccesen a dekoltázsomba bandzsítva megjegyezte, nem látszom annyinak, amennyi vagyok, és mert nemcsak öreg vagyok, hanem hiú is, hiszek neki), de a minap rádöbbentem, hogy korszerűtlen, elavult a felfogásom is.

Van a kiadóban egy friss gyakornok leány, több mint tíz évvel fiatalabb, mint én, bölcsész, magyar-kommunikáció szakkal. És állítólag nagyon-nagyon-nagyon akar dolgozni, adjak neki feladatot, mert még pénzt is szeretne kapni érte. Oké.

A közös szerdai megbeszélésen nincs ott a kiadóban, beíratkozik éppen az egyetemen. Nem gond, email megy, keressen meg, össze kellene futnunk, addig is adok neki fordítanivalót, határidős munka, jóvá kell hagyatnom még a cikket.

Eltelik egy nap, kettő, semmi. Péntek este fél tízkor email érkezik, leányzó nincs gépközelben, a világvégén tartózkodik éppen, de jövő héten sokszor ráér, a héten háromszor, egy-két órás intervallumokat nevez meg. A fordítással vasárnap tud csak foglalkozni.

És azóta azon tűnődöm, hogy mennyi minden változott a több mint tíz év alatt, mióta csinálom, amit csinálok. Nekünk is naponta hatvanszor mondták el, hogy az állás kevés, örüljön, akinek jut (és akkor még nem küldték el százával az embereket a kiadók, meg nem szűntek meg lapok tucatszám), ráadásul, mint azóta megtudtam, egy mára kihalóban lévő szakmát adtak a kezünkbe - mert alig-alig foglalkoztatnak korrektort ma már. És messze nem végeztem még, negyedéves voltam, délelőtt órák, délután meló, közben csak letudtam a gyakorlótanításokat, a diplomamunkákat, sőt volt másfélet élesben tanítottam is, de 1999 nyara óta gyakorlatilag megállás nélkül gyűröm, húzom, vonom, szabom, varrom a szövegeket, előbb Schmuck Andorról, aztán a körömápolásról vagy a napkitörésekről és a maják titokzatos világáról.

Három napra nyom nélkül eltűnni szerintem megengedhetetlen, ha az ember munkát szeretne. Ötnapos határidőre kétoldalas szöveget fordításra elvállalni szintén. De mondom, én már öreg vagyok.

dilemma

A tündéri háziorvos és a határozott modorú asszisztens kitüntető figyelmét - aztán mindenképp telefonáljon, mi lett az eredmény, naaaaagyon kíváncsi vagyok - vajon jóra vagy rosszra magyarázzam? Szeretnék egyértelműbb és érdektelenebb eset lenni.

Napi abszurd

Bori már megállás nélkül beszél, nagyon jól kifejezi magát, a szókincse is egyre gyarapodik. Sok kérdőszót ismer, és használja is őket kíméletlenül, tekintet nélkül a szövegösszefüggésre.

- Mit csinájsz, anya?
- Pisilek, Bocika.
- Hova? 
- A vécébe.
- Mit? 

[máskor]
- Hol a bátyád? Látod Marcit, Bori? 
- Igen.
- És hol van?
- Hát ejtűnt. Ejvitte a cica. A Gajfild macska. A pijos szobájába. 

[reggel]
- Itt a nadrágod, Borcsi, vegyük fel. Így. Ideje felöltözni!
- Hova?

Kulturált szórakozás

A legvadabb pesszimista gondolataim váltak valóra, amikor Bori szombat éjjelre belázasodott. Egész nap jól volt, délutánra még a láza is lement, de azért a szombatot a kinn sugárzó verőfény dacára rendes családként itthon töltöttük. Vasárnap viszont már nem voltunk ilyen konfliktuskerülők, mivel kedves ismerőseink ismét megnyitották búvárbázisukat a dorogi Palatinus-tónál, és bázisavatást-tótakarítást tartottak. Bori odafelé elaludt a kocsiban, ami óriási szerencsének bizonyult, mert utána gyakorlatilag nem lehetett kivakarni a tóból, úgyhogy a napot a térdig érő vízben, gólya üzemmódban töltöttem. Közben Marci ugrált a stégről, vízibiciklizett, rohangált ide-oda és csak azért nem játszott hosszabban a távirányítású autókkal, mert azok tíz perc után bemondták az unalmast.

Amikor nagy nehezen összeszedtük magunkat és hazagurultunk, a ház kertjében mintegy harminc mulatozó lakótársat találtunk, akik J. negyvenedik születésnapját ünnepelték, egyszersmind bizonyos pácolt húsok sütögetésével felavatták a nyár alatt készült kerti kemencét. A ház volt és jelenlegi lakóihoz, illetve azok közvetlen hozzátartozóihoz (akik mind képviseltették magukat odalenn) egy karaoke-s ember is csatlakozott, aminek következtében fél kilenckor a Csókkirálytól zengett a V. utca. Ezt a többi V. utcai lakó természetesen nem nézhette tétlenül, tehát némi alpári üvöltözés után megjelent egy kisbusznyi gumibotos rendőr, akikhez bejelentés érkezett, miszerint itt tömegverekedés készül. Ekkor én már a gyerekeket fürdettem idefenn, csak másodkézből tudom, hogy szegények elég csalódottan álldogáltak az együtt sütögető, söröző, karaoke-zó lakók láttán, aztán további jó szórakozást kívánva távoztak.

Pár mondat tegnapról

Maga még túl fiatal ehhez.
Nézze, senki sem lát bele, lehet, hogy jóindulatú.
Nem fogok hazudni, van, aki sosem hagyja abba.
Ezen még kicsit gondolkodnom kell.
Ne aggódjon, majd keresünk magának egy jó szakembert!