Az elmúlt egy hét alatt

- bár jóóóó korán kellett kelni, napota mindig megvolt a 8 óra + alvás
- annyira hozzászoktam a ringatózáshoz, hogy most folyamatosan szédelgek (bár ebbe az is belejátszhat, hogy reggel negyed 5 óta talpon vagyunk, és most mindjárt fél 12)
- megláttam életem első élő cápáit, kicsit és nagyot egyaránt, és nem, nem esznek előszeretettel embert
- meglepően sokat hallottam a tizenöt-húsz évvel korábbi bűnügyekről és bűnözőkről
- egyáltalán nem ettem sertéshúst, és nem is hiányzik, viszont ettem szinte mindennap káposztát (így jött ki a lépés)
- Marci törülközőjével sikerült szépen haladni, már a neve megvan (kontúrozni kell még)
- alkalmat teremtettem a fürdőruha-vásárlásra, mivel a fürdőruhaalsóm valahol a Vörös-tengerben úszkál egy rosszul sikerült csomó következményeképp
- a füleim gyakorlatilag szerencsésen megúszták, és csak a végére durrantak be
- megkóstoltam a mojitót, és a menta dacára ízlett is

és eközben

- a gyerekek (főleg Bori) teljesen leamortizálták szegény mamát.

Hazajöttünk.

Hát most az van,

hogy a festő úgy tett hozzá plusz egy hetet az elkészülési határidőhöz, hogy még szerszámot sem vett a kezébe Balatonon, úgyhogy még arra is látok esélyt, hogy ugrik a teljes balatoni nyaralásunk;

Cs. beszedte a szokásos nyári mandulagyulladását, 39 fokos lázzal abszolválja az estéket, éjszaka alig alszik, nap közben viszont gyenge, mint a nyárfalevél - igen, két nap múlva utazunk;

a tegnapelőtti búvárorvosi vizsgálaton a doktornő szinte mindent rendben talált, de csak szinte, és erőteljesen javasolta, hogy ősszel kezdjem meg a szükséges köröket, úgyis hónapok kérdése, mire szakorvos elé jutok;

a vonzó őszi időjárás következtében még az alkalmat is keresni kell, hogy kivihessem a gyerekeket egy órára a levegőre megfuttatni kicsit, így itthon tombolnak;

ha tavaly ilyenkor azt hittem, nem lehet kaotikusabb egy lapzárta, hát tévedtem. És az a kilátás sem csal mosolyt az arcomra, hogy ezentúl mindegyik ilyen lesz.

Este fél 9 után

A csipogó árnyakból fiókáit
  összegyüjti a szürkület.
Már ég a lámpa, de még nem világit -
  ami fehér volt, szürke lett.

Az ég szine, mint könnyü női ingben
  kék s rózsaszin selyempapir.

(József Attila)

Mindennapi cirkuszunkat add meg nekünk

- Bori, kérsz joghurtot?
- Neeeem!
- Kérsz vajas kenyeret?
- Neeeem!
- Kérsz még tejecskét?
- Neeeem! .... Pijítós van?
- Van. Kérsz pirítóst?
- Neeeeeem!

Arányok

Immár büszkén jelenthetem, hetek óta rendszeresen tornázom, sőt két szigetkörön (úgy döntöttem, így kell írni, és nem Sziget-körnek) is túl vagyok, amit a legnagyobb ámulatomra sikerült oxigénsátor, sőt gyaklatilag izomláz nélkül, elfogadható időeredménnyel teljesítenem.

Tornázni este szoktam, ha sikeresen elaludtak a gyerekek odafenn, és mivel az összes híradás-technikai cucc össze van kötve egymással, mégpedig furmányosan, mert néhány szerkentyű már öregecske, és nem rendelkezik a kellő számú/típusú csatlakozóval, szóval ezért a tornához három dolgot is be kell kapcsolnom, a megfelelő csatornára állítanom, és ez este fél tízkor már nehezen megy, még ha meg is van hozzá rögtön mindhárom távirányító.

Valamelyik este történt, hogy miután sikeresen beröffentettem mindent, előkészítettem a súlyzókat, és vállszélességű terpeszállásba álltam, és naaaagy levegő, amikor Cs. hátrafordult a számítógépe elől. - Miért így csinálod? - kérdezte. - Nincs jól beállítva. És megfogta az éppen a helyén lévő tévétávirányítót, megnyomott rajta valamit, amitől a képernyőn nyújtózkodó nyakigláb, gótikus figura hirtelen összeugrott, mintha 90 fokon mosták volna 40 helyett, és hirtelen valós, hús-vér embert idéző arányai lettek, persze csupa izom, de akkor is. A cél elérhető távolságba került. És szegényebb lettem egy illúzióval.

Kapós

Tegnapelőtt fodrásznál voltam reggel, délután meg a papával és a gyerekekkel elmentünk a közeli B. szabadidőparkba, ahol 120 cm mély gyerekmedencében négy gyerek lézengett. Marci rögtön összehaverkodott a vele egyívású kiscsávókkal, azonnal közkincs lett a két vízipuska, és őrült csatározások kezdődtek. Nem kíméltek sem engem, sem természetesen a vadiúj frizurámat, így leszámolva a bennem dúló előítéletekkel, ha lehetőségem adódott, magam is ordítva lőttem arcba két méterről az ismeretlen hatéveseket. Bori közben egyrészt folyamatosan azt hajtogatta, hogy nagypapával akajok úszni, és úgy is tett, de a legmeglepőbb az volt, amikor kiállt a medence szélére, és tájékoztatott, hogy bejeugjok vízbe. És tényleg. Még jó, hogy azért elkaptam, mielőtt elérte volna a medence alját.

Tegnap sikerült még délelőtt kirobbantanom itthonról a pockokat (ami utólag igen jó döntésnek bizonyult), és átcaplattunk vásárolni. Akartam venni Marcinak úszónadrágot, mert már 16 centi van az úszónadrág méretezése és a gyerek tényleges magassága között, így kicsit már feszül a fokhagymagirizdjein, gondoltam, biztos van leértékelve úszógatya is. Nos, a nyári leárazások már lecsengtek, fürdőgatyaszempontból legalábbis, csak néhány hervadt bikini árválkodott a fogasokon, viszont tele volt a bolt földszínű kardigánokkal meg pulóverekkel, immár az ősz jegyében. Bori mindennek dacára kiszúrt egy nyári ruhát, megragadt, és kapom új juhámat felkiáltásokkal el is hozta a pénztárig. Marci egy Villám McQueen-es pólót választott.

Itt már vérszemet kaptam, és betereltem a gyerekeket a szomszédos boltba, amelynek a kirakatában ott virított az a póló, amiből tavaly az L-es szűknek bizonyult, XL-es meg nem volt (és ne is beszéljünk arról a mélyütésről, amit az XL puszta emlegetése is bevitt az énképemnek).
Meghökkentő módon az eladólány felvetette, hogy ha már egyszer levetkőzök próbálni, nézzek meg mást is, majd vigyáz a gyerekekre. Pusztán a sokknak tudom be, hogy a póló mellé (L-es, hála mindennapi találkozóimnak Béres Alexandrával) vettem egy rózsaszín kockás nyári ruhát is (majd rendesen belefogyok).

A lista szerint tehát én kaptam egy ruhát és egy pólót, Bori egy nyári ruhát, Marci egy pólót, valamint egy vírusfertőzést, minek következtében késő délután elaludt, és azóta is 38 fokos láza van.

Üzenem, hogy ha valaki odafenn úgy gondolná, hogy unatkozom, elkapatott ez a nagy jólét, esetleg azt hiszem, hogy a bab is hús, és nem tudok mit csinálni magammal, és egy kis vírussal óhajt izgalmakat behozni a kis sivár életünkbe, téved. Több vírust nem kérünk, köszönjük.

Tudom, régen volt

Épp átvágunk az üzletház parkolóján, szigorúan a gyalogosátkelőnek fenntartott piros díszkövön. 

M: Anya, ugye, hogy kellene ide egy közlekedési lámpa? Ugye?
É: Ugyan, Marcikám, nincs itt olyan nagy forgalom. Például nekem csak egy úttesten kellett átmennem, amikor iskolába mentem, de ott sem volt. Most már van, de akkor nem volt.
M: Nem volt?
É: Nem.
M: Amikor te iskolás voltál, még nem találták fel a jelzőlámpát?

Marci és a hölgyek

Én: ...és szeretnék bemenni és körülnézni egy kicsit a cipőboltban. Rendben, Marcikám? Bori, téged pedig szeretnélek megkérni, hogy viselkedj rendesen. Mint egy hölgy.
M (felháborodva): Nem, nem mint egy hölgy! Hanem mint egy normális ember! 

Ennyi

A repülő vissza nem szombat este, hanem vasárnap délután indul, azaz egy szusszanásnyi idő nélkül vághatok neki hétfőtől a következő két hétnek: se ovi, se bölcsi, van viszont munka és lapzárta. Remélem, mindenki egészséges marad.

A festő jövő hétfőn (és nem holnapután) kezd neki, így nem csak ma és holnap aszalódhatunk itthon a hőségriadóban, hanem a jövő héten meg a hétvégén is. 

A késedelmes kezdés miatt: 

- valószínűleg buktam a Balaton-átúszást

- az egy hét alatt, amíg nem leszünk itthon, a gyerekek nem O-ban lesznek, hanem anyunál (azaz Marci ahelyett, hogy árkot ugrana és az utcán rohangálna a gyerekekkel, beköt a tévé elé - egy hétre)

- amint hazajövünk, vár a mintegy 100 négyzetméteres ház kitakarítása (az előzmények miatt ehhez ragaszkodom), szerencsére csak a gyerekekre kell felügyelnem, levinni őket a vízhez, kiszedni a kezükből a kapát, vasvillát és a döglött egeret, főznöm és a kiállításszövegeket megírnom - hiszen szabadságon leszek.

 

Mucókám, ilyen a felnőttlét!

- szokta a papám mondani, amikor panaszkodom neki valami piszlicsáré dologról, és azt hiszem, a gyereklétnek nem az a fő ismérve, hogy gondtalan, mert emlékeim szerint akkor is nyomott már ez-az, de egyszerre legalább csak egyvalami, felnőttként meg nyomaszt ez is, letör az is, rossz kedvem lesz amattól, a negyedik dologra meg rágondolni se akarok, mert jobb napjaimon csak a sikongató lábrázást hozza rám, rosszabb napjaimon viszont a sírhatnékot.

Előre szólok, ez nem lesz pc

Azóta járunk a máltai játszótérre, amióta megnyitott. Több mint három éve. Eleinte három lány váltotta egymást a kis szobácskában a vécé mellett: felügyelnek a rendre (de a kerítés mellől nem szedik össze a szemetet), elsöprik a kavicsot a viacolorról (vagy nagylelkűen odaadják egy lelkes kisgyereknek), megtiltják a labdázást a vérmes fiúcskáknak, és zálogért cserébe kiadnak egy-egy játékot. Ez a három lány volt a Sánta, a Nyúlszájú és egy apró, kese hajú, ragyás bőrű, manószerű teremtés, aki csak szimplán utálja a gyerekeket, ha azok nem ülnek a játszótéren csendben hátratett kézzel - ezért csak Pedagógusnak hívjuk.

Ahogy múlt az idő, szépen cserélődtek: a Sánta (akinek derékig érő szőke haja, és megkapóan szép szeme van amúgy) egyszer csak eltűnt, a Nyúlszájú, aki személyes kedvencem volt, tavasszal köszönt el, mert egy másik játszótérre hívták, ahol szükség volt felsőfokú végzettségű munkatársra (a játékkölcsönzéshez nyilván). A Pedagógus maradt.

Valamelyik nap hiány mutatkozott Borcsi cicahadseregében, és felhorgadt bennem a gyanú, hogy talán a játszótéren hagyhattuk a hiányzó macskát a múlt héten. Adandó alkalommal kézen fogtam Borbálát, engedelmesen bekopogtam az Iroda feliratú ajtón (ahol a kiszögelt papír szerint csak a játszótér munkatársa tartózkodhat, még kölcsönzés ideje alatt is!), és az előbukkanó Pedagógustól tudakoltam, találtak-e egy plüssmacskát nemrég. Megnézi, mondta, és valóban, a következő percben fel is bukkant a kezében a macskával, és a következő szavakkal fordult Borbálához:
"Aztán legközelebb jobban vigyázz rá! Tudod, nem mindenki olyan rendes, hogy leadja, amit talált!"

Igen: a név nem csal. Ilyen az igazi Pedagógus. Aki leveszi a szülő válláról a gyermeke nevelését, önzetlenül, akkor is, ha az ott áll mellette. Mert nyilván a két és fél éves gyerek képes arra, hogy akkurátusan rendben tartsa a holmiját, féltőn vigyázzon rá, és igény szerint leltárt készítsen róla. Azt ugyebár feltételezni sem feltételezem, hogy esetleg engem akart nevelni - aki szemmel láthatóan túlkóros vagyok már az effélékhez.


Akár így, akár úgy, kételyeimet nem osztottam meg vele. Mert még egy pár évig szeretnénk ide járni. És nincsenek afelől kétségeim, hogy még fogunk itthagyni egy-egy plüssmacskát.

A sűrűje

Bevallom, eléggé féltem ettől a héttől, de már több mint két nap eltelt azóta, hogy Cs. elutazott, és meglepően zökkenőmentesen alakulnak a dolgok.
Vasárnap például, amikor nem tudtuk az orrunkat se kidugni a lakásból, és ráadásul rém kialvatlan voltam, legóztunk, meg Marci pályát épített Borinak, aki mintha kezdene rákapni a vonatozásra, legalábbis nem játszik a vasutasokkal Godzillát, mint szegény szerencsétlen Lego-figurákkal, és nem tépi le a fejüket és hajigálja őket szanaszéjjel. Boldogan megették a sajtos-tejfölös tésztát (a gyerekek, nem a Lego-figurák), aztán Borit letettem aludni, Marcival vonatoztunk kicsit. Utána elért Cs. sms-e, hogy elfelejtette feltölteni a továbbjutós képeit egy fotópályázatra, úgyhogy telefonos irányítása alapján életemben először használhattam képkezelő programot, valamint exportálhattam és immár gyakorlott júzerként feltölthettem a több megás file-okat. Ez idő alatt a gyerekek (elveimmel teljesen ellentétesen) mesefilmet néztek, méghozzá hármat, amit igen élveztek egyébként.

A fotós feltöltős oldal sebessége amúgy arányban állt egy természetfotó elkészítésének ütemével - aki képes napokat gubbasztani egy lesben étlen-szomjan-vécétlen, az higgadtan áldozza rá a délutánját a feltöltésre is, míg egy temperamentumosabb személy ilyenkor már lerúgja a monitort.

Tegnap időben sikerült odaérni oviba-bölcsibe (Marci a megbeszélt időben felköltött), félórával hamarabb kiértem a munkahelyemre, ott töltöttem a délelőttöt, és ez teljesen leszedált agyilag. Este 11-kor már aludtam is.

Talán mégsem lesz olyan fejvesztős a következő két hét sem.

Miért van az,

hogy egyes letolásokra képtelen vagyok lelkileg felkészülni? És hogy csak utólag látom be, hogy megint én voltam a hülye, hogy optimistán úgy gondoltam, menni fog simán, és legalább idén nyáron nem lesz semmi cirkusz O körül? Átok a jó memória, jó lenne tisztán és tudatlanul nekiindulni mindennek.

Menetrend

Az elmúlt pár évben nem emlékszem olyanra, hogy időben megtartották volna a Balaton-átúszást. Ezért aztán tavaly (amikor egyáltalán nem tartották meg), úgy döntöttek, előrehozzák egy hónappal, azaz az eredetileg kitűzött dátum szerint holnap lett volna a napja. Nos, az utókor kedvéért jegyzem meg, hogy reggel 14 fokot mutatott a hőmérő, és a szélben több cserepem feldőlt, a szélforgó feje ki tudja, hova repült, a legnagyobb naprafogóm szára pedig derékben eltört. Balaton-átúszás tehát nincs, ami az én szempontomból nem is baj, mert ez Cs. utazása miatt amúgy is kimaradt volna.

De.

A következő alkalom július 24. Azaz, HA a festő meg a kőműves időben végez B-n, és HA anyu (a kérésem szerint)  Balatonon vigyáz a gyerekekre, amíg nem leszünk itthon, és HA akkor jó lesz idő,

AKKOR

július 23-án pénteken összerakom a gyerekek cuccát, lemegyünk Balatonra, másnap átúszok, aztán feljövünk, vasárnap nagyot alszunk, délután elutazunk, megnézzük a tengert alulról kicsit, aztán csatlakozom a balatonozós bagázshoz (és közben csak olyanokkal kell foglalkoznom, mint az őszi kiállítás szövegei meg az elkerülhetetlen előredolgozás).

Jó terv szerintem.