Mára kellett volna hazaérnünk, tele sóval a hajban és kisimulva a nagynyomású oxigénkúrától, esetleg tüsszögve kicsit, mert arrafelé nem viccelnek a légkondival, és lehet odakinn negyven fok, benn akkor sincs több tizennyolcnál.
De nemhogy hazaértünk, mert el sem mentünk, így is felért egy miniszabadsággal ez a tíz nap: a gyerekek változatlanul nagymamáztak Balatonon, mi meg elmentünk dunavirágzást nézni, meg beültünk bodzafröccsöt inni és amerikaifoci-szeánszot tartottunk, és voltunk grillvacsorán (ezt egy hivatalos feljegyzésben találtam a munka során, és annyira tetszett, hogy beemeltem a szókincsembe - szóval a közszférában is tudják ám, mitől döglik a légy), és vettem a szilikon helyett polikarbonát formákat a bonbonozáshoz) és még uszodába is eljutottam. Úgyhogy tulajdonképpen szomorú sem voltam, hogy így alakult, és nem utaztunk - nem a már bepakolt búvárcuccal kellett visszafordulnunk a küszöbről (mint egyes barátainknak), és úgy egyáltalán: ez az egész sokkal, de sokkal rosszabbul is alakulhatott volna - nagyobb bajunk sose legyen szerintem.
Egyiptomba mentetek volna?
VálaszTörlésIgenigen.
VálaszTörlés