A víz nem válik... mivé?

Ma több mint tíz év után újra eveztünk kicsit: hivatalosan félnapos kenutúrán vettünk részt, amiből a fél nap az igaz, a túra kevésbé, de ez még nagy dolgok kezdete lehet. Vagy folytatása. 

Inkább arra számítottam volna, hogy életük első kenutúráját Bori jobban fogja élvezni, Marci meg kevésbé, de pont fordítva történt, Bori csak nyafogott, hogy valamit szúrja a lábát mindig, meg fúj, sár, meg mikor lesz már vége. Marci viszont zokszó nélkül állt a hideg Dunában, lelkesen evezett, élvezte, ahogy a lábszárközépig merül az iszapba, és a végeláthatatlan lábait úgy emelgette, mint valami farmernadrágos gázlómadár. 

Reggel összeszedtem a vízhatlan zsákjainkat, Cs. összekarabinerezte a jól bevált módszer szerint, felszerszámoztuk a gyerekeket a mentőmellénnyel, és csak először volt furcsa legelöl ülni, aztán már csak jó volt evezni megint, nézni, ahogy kanyarog a folyó, lesni a vízimadarakat a part mentén meg a vízen, belefeszülni egy-egy mozdulatba, hallgatni az evezők loccsanását. És - Borin kívül - sajnáltuk mindnyájan dél körül, hogy megérkeztünk, vége, lehet kicuccolni.