Hogyan töltsük el az augusztus 20-i hosszú hétvégét (bónusz keddel)?

Előzmény: Tanítsuk meg hétéves fiúgyerekünket biciklizni. Bátorítsuk. Menjünk vele hosszabb-rövidebb távokat terepen és aszfalton. Győződjünk meg róla, hogy a gyerek biztonságosan teker két keréken. 

19-én engedjük ki biciklizni a ház elé az utcára, tudván, hogy a) ügyesen teker b) lehúzódik a szélre, ha jármű jön c) az apja a lelkére kötötte, hogy ne menjen közel az árokhoz, mert még beleesik. A kisebbik gyereket ne engedjük át a szomszédba, kérjük meg, hogy maradjon a kertben. Pattanjunk fel a Scrabble-tábla mellől a velőtrázó sivalkodás hallatán. Futás közben döbbenjünk rá, hogy a sivalkodás előtt biciklicsörömpölést is hallottunk. Vegyük szemügyre a porral egyenletesen fedett két gyereket. Az ordító kicsit emeljük fel a földről, poroljuk le külsérelmi nyomok után kutatva, és könnyebbüljünk meg a lehorzsolt térd és az összekaristolt lábfejek láttán. A dacosan hallgató nagyobbiknak segítsünk visszatolni a biciklit. Próbáljuk rekonstruálni az eseményeket mindkét szereplő bevonásával. Mintegy félóra után tisztázzuk, hogy a kicsi a nagy kerékpárja alá futott. Dorgáljuk meg, aztán lélegezzünk fel, hogy senkinek nem lett semmi baja.

20-án (nem okulva a történtekből) engedjük ki a nagyot biciklizni a ház elé. Ugorjunk fel, amikor a kicsi jelenti, hogy a testvére nagyon szépen sír. Rongyoljunk ki az árokpartra, találjuk ott a zokogó hétévest, akit az apja épp az imént kanalazott ki a több mint másfél méter mély árokból. Nyugtassuk meg, itassunk vele vizet. Vizsgáljuk meg, mije fáj. A keze, hát biztos megütötte szegény, nem baj, megnézheti az esti mesefilmet. Zuhanyozás közben konstatáljuk, a szóban forgó testrész dagadt, és csak korlátozottan forog, de az ujjak mozognak. Tudán, hogy a gyermek meglehetősen penye, intézzük el magunkban, hogy csak rándulásról van szó. A biztonság kedvéért azért este keressük ki, a két szomszédos kisvárosban mikor van sebészeti rendelés, az orvos szó hallatán halálra vált gyereket próbáljuk megvígasztalni.

21-én délelőtt 10:28-kor regisztráljunk az egyik városka rendelőintézetben. Képedjünk el, amikor a recepciós azt ajánlja, délre jöjjünk vissza, mert annál előbb úgysem kerülünk sorra, huszonvalahányan vannak előttünk. Autózzunk át a másik kisvárosba, ahol – micsoda pech! – épp ma van szabadságon az egy szem sebész. Próbáljunk beóvakodni a gyerekorvoshoz, akit élelmes leányunk azonnal levesz egy matricára, de ő (a doktornő mármint) sajnos a nagy fájós kezét nem tudja megnézni, mivel belgyógyász. Vissza az első rendelőintézetbe, ahol még mindig rengetegen vannak előttünk. Próbáljuk a fájós kezű gyereket besírni a röntgenbe, mert úgyis kell felvétel, de pattanjunk vissza a keskeny szájú asszisztensnőről. Közben a a kicsit próbáljuk lenyugtatni, a nagyba igyekezzünk lelket önteni, etessük meg őket büfében pizzával, pisiltessük meg őket apjukkal feláltva, és örvendezzünk, hogy Cs. 21-re is kivett szabadságot, különben a sebészeten tett látogatás után indokoltan kereshetnénk fel a második emeleten lévő idegosztályt is. Valamivel egy óra előtt kerüljünk sorra. Az idős sebész két másodpercig tapogassa a fájós kart, halljuk döbbenten a diagnózist: biztosan törés, és menjünk ki a váróterembe röntgenre várva. Próbáljuk megnyugtatni a pityergését hősiesen visszatartani próbáló gyereket, hogy nem fog fájni. Kísérjük be a röntgenre. Kísérjük ki. Vegyük ölbe. Pityereg szegény. Fél. Várjuk, hogy behívjanak gipszelésre. Várjuk. Várjuk. A nagy hétéves (aki tíznek néz ki) sírdogál, és azt hüppögi, hogy anya, haza akarok menni. Már fél kettő is elmúlt, szögezzük le, hogy mindenki haza akar menni, mert a rendelésnek egy órakor vége lett. A betegek lassan fogyjanak, aki utánunk jött, már az kerüljön is sorra  majdnem mind, csak mi üljünk még ott a sirdogáló hétévessel és az ugribugri három és fél évessel, aki egyre nyűgösebb. Az asszisztensnő jelenjen meg, tudják, a gipszelés miatt hagyjuk magukat hátra, magyarázza megnyugtatón. Ne érjen célt, Cs. csattanjon fel, hogy idestova három órája ülünk itt két gyerekkel, és már mindenki végzett, aki előttünk vagy közvetlenül utánunk érkezett. Két perc múlva szólítsanak, menjünk be. Elég rendesen el van törve, mutassa a röntgenfelvételt az orvos, nyugtassa meg a hüppögő gyereket, és gipszelje be a kezet. Nyugtázzuk, hogy jövő héten kell visszamenni kontrollra, akkor kerül fel a végleges gipsz.

Valamivel kettő után végezzünk. A gyerekek Cs-val menjenek az autó felé, mi maradjunk le. Álljunk meg a recepciónál, mutassuk a zárójelentést. Kérjünk időpontot mához egy hétre a sebészetre. Hökkenjünk meg, hogy a nővér először nem is érti, mit kérdezek. Időpont? A sebészetre? Ugyan. Nem tudnak időpontot adni. Nem olyan a rendszer.

Válaszát fogadjuk belenyugvással. Hiszen láttuk: tényleg nem olyan.