Olyan

Sütöttem túrós lepényt a héten, mert a hűtőben árválkodott fél kiló túró, amit ugyan eredetileg túrógombócnak szántam, de utánaszámoltam, hogy zsinórban a harmadik szombaton ennénk túrógombócot, és e gondolat hatására elkezdtem túrógombóc-fejű gyerekeket vizionálni, de csak én, mert amikor megkérdeztem Marcit, mit enne szombaton, rávágta, hogy túrógombócot.  

Túrógombóc kilőve, tudtam is, mi lesz helyette, hát mi lenne, túrós lepény, a recept legalább százéves, és több mint tíz éve feljegyeztem már, lediktálta nagymama, emlékszem is rá, mert ilyen mértékegységekkel dolgozott, hogy úgy érzésre, meg amennyit felvesz és fogod látni, Mókuskám. Amikor lediktálta, és végigszaladt a szemem a hozzávalókon, akkor kérdeztem rá, hogy vaj nem kell bele, nagymama? és a homlokára csapott, hogy dehogynem, hát hogyne kéne, fél Ramát tegyél bele, kincsemviolám.

Már nemigen méricskélek, kiöntöm, felütöm, rászórom, megfuttatom, meghintem, beleteszem a fél Ramát, meg adok hozzá még egy kicsit, érzés szerint, de nem dagasztom már, ahogy a nagymama, előbb fakanállal, aztán kézzel, nem csapkodom a tésztát, nem nézem, hogyan lesz hólyagos, nem, beleteszem a kenyérsütőgépbe, és csak néha kukkantok rá, nézem, mennyit vesz fel, aztán megkel a tészta odabenn a gépben, nem teszem zománcos tálba, nem rakok rá kispárnát, meg ne fázzon a tészta, ha megkelt, csak előveszem, kinyújtom, beleigazgatom a tepsibe, és rákenem a tölteléket, ami nem az, amit szívem szerint csinálnék, mert akkor kaprot vágnék a túróba, rengeteg kaprot, a kaprot is kaporral enném, de nem szereti senki, mazsolával viszont igen, csak a nagymama csinálta kaprosan a túróst, úgy is ettük mindig, de a múltkor még az öcsém is bevallotta, hogy nem érti a kapor létjogosultságát a túrós lepényben, hát nem csinálom kaporral, nem tragédia, vigyorognak a túróban a mazsolaszemek, és elfogyott a lepény is hamar, de nem volt mégsem az, legfeljebb olyan, mint amilyennek lennie kell.