Az első megrázkódtatás után a másodikat már könnyebben veszem

Ha összeszámolom, 8+4+5+2 évet töltöttem a magyar köz-, valamint felsőoktatás berkeiben, az utolsó két évben már a másik oldalon. Még el sem értem oda, hogy egy harmadik aspektusból, az alávetett, vazallus szerepben sorvadó szülőéből tapasztaljam meg az iskolarendszer áldásait, máris kezdem azt hinni, hogy hihetetlen felelőtlenség volt ennyi időt (saját részről), illetve pénzt (az állam részéről) belefeccölni a pallérozásomba. És most nem arra gondolok, hogy nem tudnám leírni a benzol vegyjelét, vagy hogy halvány elképzeléseim vannak csak arról, ki a bánat lehetett Huygens (és mit csinált), és hogy képtelen lennék normális szinten teljesíteni a Cooper-tesztet.

Mutatja Z(s). az uszodában a felvételit a nyolcosztályos gimnáziumba, amit a nagyfia írt. Nehéz volt, mondja, és amikor meséli, hogy különálló szótagokból kellett kirakni verssoronként egy egész versszakot, izzadni kezd a tenyerem. Nem tudnám megcsinálni, mondom. De, azért meg tudnád, mondja. Megnézzük. Oké, végül is nem lehetetlen. Nézem tovább, már vérszemet kaptam. Betűrendbe állítás, jó, ly-j párosítás, hát talán ez is menne, bár a kacajt kifejezetten sunyi feladványnak értékelem egy tízévesnek. De még nincs vége. A következő feladat során két lépésben, egy-egy betű megváltoztatásával kell eljutni az egyik szóból a másikig. Az elsőt megcsinálom, a másikra képtelen vagyok kitalálni valamit. A vártól kell eljutni a vízig. Már nem csak a tenyerem izzad, a hátamat is kezdi leverni a víz, amikor beugrik a megoldás, húha, de jó, harminchét évesen, a világirodalom remekeivel és két bölcsész diplomával a hátam mögött megoldom a tízéveseknek szánt feladatot.
A következő feladatnál egy négyzethálót látok, minden négyzetben egy-egy betű, és mint a torpedónál, minden négyzetnek külön koordinátája van, a5 b4 stb. A négyzetekben olvasható betűkből a koordináták alapján kell kirakni egy nevet. A tavalyi, ugyanilyen típusú feladatnál a megfejtés Lázár Ervin volt, mutatja Z(s).

Bárki, aki fejtett keresztrejtvényt vagy játszott bármilyen nyelvi játékkal, tudja, mekkora segítség, ha nem egy ismeretlen vagy semmitmondó, hanem egy ismert szót kell megkapni megfejtésül. Ám a feladatlap összeállítói, túl a kacajon és a szólépcsőkön, valószínűleg túl egyszerűnek ítélték, ha a tízéveseknek Petőfi Sándor vagy Arany János, horribile dictu Varró Dániel vagy Tóth Krisztina nevét kellene betűről betűre kirakosgatni.
A megfejtés: Heltai Gáspár.
 Ugyan, ki tudna mondani két mondatnál többet Heltai Gáspárról, hacsak a) nem most jött ki a régi magyar irodalom kollokviumról b) nem szentelt értékes éveket a reneszánsz irodalom tanulmányozásának? Ki tudna mondani (az említetteken túl) tőle legalább két darab művet? Hogy hol élt, és nagyjából (plusz-mínusz ötven év) mikor?

Szerencsére, amikor Heltai Gáspár után kutattam fakó irodalomtörténeti emlékeim között, vége lett az úszóleckének, a gyerekek kicsődültek, és mehettem zuhanyoztatni Marcit. A feladatlap többi részétől, a matek feladatlaptól, és attól, hogy levonjam a tanulságok azok után is, megmenekültem.