Akkor még egy kicsit benn tartjuk

Egész héten azon voltam, csak jöjjön el a hétvége, csak legyen vége ennek a hétnek már. Mert szinte vallásos áhítattal tisztelem a határidőket, nálam, kérem, a határidő szent és sérthetetlen, és nincs, ami jobban munkára sarkallna, mint egy jó kis szoros határidő. És tudtam, hogy péntekre el kell készülnöm ezzel a munkával, és be kell fejeznem azt is, és még abban is bíztam, hogy Marci, aki szegény szénné unta magát a héten idehaza azoktól a váratlan pillanatoktól eltekintve, amikor minden előzmény nélkül rátört a hasmenés, kilábal ebből a kórságból. És akkor lesz hétvége, gondoltam én, és kifújhatjuk magunkat, mindenki egészséges, és határidő sincs, élhetünk boldogan.



Még tegnap este is ebben a hitben voltam, és a kis piros foltot Bori mellkasán csak egy kósza pörsenésnek véltem, és az sem tűnt fel, hogy elég nyugtalanul aludt éjszaka, sokat sírt, forgolódott. Aztán, amikor Cs. észrevette a halántékán a foltot, és megnéztem közelebbről, mi is az, már láttam, hogy lőttek nemcsak a hétvégés terveinknek, hanem annak a reményemnek is, hogy hétfőn mindenki megy oviba, bölcsibe, és kicsit javítjuk a statisztikát, miszerint számításaim szerint idén mintegy két és fél hétre tehető, amikor egyik gyerek sem volt beteg.
Az uszodát már Z(s)-vel megbeszéltem (köszönöm! köszönöm!), már csak a többi napot kell kilogisztikázni, hogy Marci hazakerüljön az oviból. Hétfőn mindenesetre elcsattogunk a rendelőbe, hogy megtudjuk, meddig tart a karantén a bárányhimlővel. És addig akkor még egy kicsit benn tartjuk, a szusszanás csak utána jön.