elegem van

Én olyan szívesen lennék spontán, könnyed, vidám, laza anyuka, de sajnos nem megy. Nem megy. Mert igenis kénytelen vagyok tudni, most tudni, mit fogunk csinálni augusztus 18-án mondjuk, ki milyen táborban lesz, hogyan intézem a szabadságomat, mikor megyünk családilag nyaralni. Mert a kollégák is akarnak szabadságra menni, a normális tábori helyek betelnek stb,, stb. És egyszerűen képtelen vagyok négy (illetve igazából három, mert B. még nem tényező ebből a szempontból) ember programjait összeegyeztetni - illetve erre még képes vagyok, de arra, hogy jó is legyen, arra nem.
Hol egy sporttábor, hol egy külföldi edzőtábor, céges költözés, belső határidők - és mindegyik kettévág valamit bzmg, nem lesz két nyamvadék hetünk egyszerre.
Torkig vagyok ezzel a nyárral, és még el sem kezdődött.

Bulvár

az előforduló olvasók számának alakulásából arra következtetek, hogy a legérdekesebb az alakommal/túlsúlyommal/ebből fakadó frusztrációmmal foglalkozó bejegyzések.

Szerintem lesz még, stay tuned.

a lányom szerint kizárólag dundi állatokhoz hasonlítok

Én: Nemsokára talán úszahtunk a Balatonban is...
B: Á, anya, te olyan soká jössz be! Csak topogsz a parton, mint egy pingvin!
É: Pingvin?
B: Az.
É: Miért pont pingvin?
B: Mert az lép olyan kicsiket. Az totyog úgy.
É: Szóval pingvin.
B: De ha belemész a vízbe, akkor aztán már úszol, mint a fóka!

Tristia, avagy keserveim a plázában

Nem vagyok gazellatermet, nem voltam soha. Szilárdan állok vaskos lábakkal a rögvaló talaján, súlypontom alacsony, kimozdítani nehéz. Lányos alakom, a suhanó évek alatt, hah, tovaröppent. Nem meglepő módon nem szeretek magamnak vásárolni.

De néha kell.

Például kinyúlott a már nem is tudom, mikor vásárolt fürdőruhám, hordhatatlanra. Tudtam, hogy kénytelen leszek venni egyet.
A folyamatot gyorsítandó, előtanulmányokat folytattam.
Néztem a netet, végigböngésztem a katalógusokat. De weben rendelni nem mertem mégsem.

Pénteken külső munkára mentem, és hazafelé volt majdnem egy fél délutánom, amit egy plázában terveztem eltölteni, hogy megtaláljam A Fürdőruhát, Amelyik Jól Fog Állni Nekem.

Végigjártam a plázát. Először oda, aztán vissza. Megnéztem fehérnemű szaküzletet, sportboltot, fast fashion lerakatot. Nem találtam megfelelőt darabot. Vagy nádszálvékony kamaszokra szabták, vagy terebélyes nyugdíjasokra. Vagy neonszínű volt, vagy tulipiros, vagy decensen halszálkamintás, esetleg éjfekete. Vagy kilógott (volna belőle) mindenem, vagy akár a nagymamám is pirulás nélkül felvehette volna.

Több mint két óra múlva kezdtem pánikba esni. Egyrészt kezdett elillanni belőlem az életkedv, másrészt reggel óta nem ittam kávét, és először a fürdőruha-vásárláson akartam túlesni, hogy aztán nyugodt szívvel megihassak egy frappét, valami jó helyen, a jól végzett munka örömével, harmadrészt pedig időre kellett mennem valahová, és félő volt, hogy elkések, és utána ki tudja, mikor lesz időm ennyi időt rászánni egy nyamvadt fürdőruhára.

Ott álltam, túl a negyvenen, valahol a negyven és százhúsz kiló között, fürdőruha és remény nélkül.

A smucigságomon is úrrá lett a kétségbeesés, már vettem volna valamit, bármit, csak nézzek ki benne valahogy, és legyek túl rajta, és felejtsem el az egészet.

Valószínűleg az univerzumnak az önfeladásom ilyen magas foka kellett, mert elém vetett egy boltot, benne agyontetovált és nagyon kedves eladólányokkal, akik elképesztő mennyiségű fürdőruhát hordtak elő nekem, és adtak oda, és kerestek méretet.

És végül lett fürdőruhám, szerintem egy vagyonért, de lett, üröm az örömben, hogy XL-es. Még soha, de soha nem volt XL-es fehérneműm. És egyrészt remélem, hogy nem is lesz, másrészt meg azzal kábítom magam, kicsit nem is értem a dolgot, mert szerintem vannak nálam nagyobb termetű nők is, és ők akkor mit vesznek föl? Mindenesetre most megyek és keresek valami tornagyakorlatot a youtube-ról.

****
Epilógus
Én: És hogy tetszik a fürdőruhám, B?
B: Kicsit fura, anya.
É (próbálom a megrökönyödésem palástolni): Fura? Hogy érted, hogy fura?
B: Hát hogy te nem szoktál ilyen színeket hordani. Hogy kék meg fekete, Azért.
É: (megkönnyebbülten): Aha, már értem.

Ma reggel alig vánszorogtam be a munkahelyemre, amikor telefont kaptam P. bácsitòl, M. testnevelő tanárától, hogy M. rálépett egy osztálytárs lábára (???), és valahogy megsérült az Achilles-ínja, jó lenne, ha látná orvos. Mivel jelenlegi állapotomban nem vagyok vmi sebes (illetve de), Cs. kísérte át az Sztk-ba, ahol vagy négy óra várakozás után kiderült, hogy szerencsêre nem tört el a lába, az ín sem sérült. Később vettünk egy speckó bokarögzítôt, aztán szépen, kényelmesen hazasétáltunk: a két sànta, meg a copfos, az ép lábú.

Black Friday

Még nem költöztünk ide - pedig annak is 14 éve már -, amikor régóta már bringával jártam például dolgozni. Meg ahová lehetett. Akkor ez még kevésbé volt kardinális kérdés, mert sokkal kevésbé volt bevett dolog a városban biciklizni, és a belvárosból bárhová el lehetett jutni könnyen is, gyorsan is tömegközlekedéssel.

Szóval legalább 15 éve sokat bringázom, városban is, de még nem volt balesetem. Még csak nem is estem.
Péntekig.
Pénteken viszont csúnyán elzúgtam - álló helyzetből, a ház előtt.

Amikor elmesélem, persze megkapom a kérdést, hogyan történt, és elmondomom, látom a tekintetekben a 'hát persze' meg a 'még szép' meg a 'hogy lehettél ilyen balfék' felcsillanásokat.
Igen, elmesélve tényleg bizarr, hogy a csomagtartón volt a nagytáska, megpakolva könyvtári könyvvel, az egyik kormányon egy zacskó, benne több palántával, és ahogy meglöktem magam, a papucsom orra aláhajlott, nem lett elég a lendület, és ahogy nem tudtam megtartani az egyensúlyom a biciklin, és beestem a parkoló autók közé.
De ugyanezt a mutatványt (nagytáska+szatyor+papucs) megszámlálhatatlan alkalommal teljesítem, ugyanebben a papucsban, ami nem műanyag vékony talpú flip-flop, hanem ez:

A bal oldalra estem, és úgy rekonstruálom, hogy rám dőlt a könyvekkel, palántákkal megrakott bicikli is. Mindenesetre a nadrágom a bal lábamon rongyosra szakadt, randán felnyúztam a bal térdem, lehorzsoltam a bal könyököm, megcsikartam a jobb combom, és elég csúnyán megütöttem a jobb mellem (belállt a kormány). 

De akkor igazából nemigen foglalkoztam ezzel, mert jellemző módon azzal voltam elfoglalva, hogy hamarabb feltápászkodjam, mint hogy a szomszédék autója kiforduljon, az egyébként rendkívül kedves szomszédjaink meglássanak a dicstelen helyzetben, és nekiálljanak összekanalazni (sajnos nem bírom elviselni, ha sajnálkoznak felettem, nemcsak ők, általában bárki).

Aztán elbicegtem a kertbe, elültettem a szatyorban lévő palántákat, Cs. hozott másik nadrágot (később azt is összekentem, mert újra meg újra felszakadt a var és vérezni kezdett a seb), és visszaültem a bringára, bekarikáztam dolgozni, délután visszavittem a könyveket a könyvtárba, és még két scrabble-partiból egyet meg is nyertem. 

Aztán otthon kiderült, hogy nem megy az alig több mint egyéves kazán, és amikor elindultunk Balatonra, ahol két napig bicegtem és fáztunk, még leeresztettem itthon a redőnyt, nem tudván, hogy viharos szél várható, ami rendszeresen kitépi a redőnyt a sínjéből. 

De Cs. ma délután ügyesen visszapattintotta, a térdem is sokkal jobban hajlik már, és remélem, a kazán is hamarosan ad meleg vizet, lehetőleg a szavatosság jegyében.

A melegről, avagy inertiae dulcedo

Nem szeretem a meleget, a kánikulát, a trópusi hőséget. A szelet szeretem, a friss májusi időt, pont azt, amiből már csak napok vannak hátra.

Mindazonáltal nemrégiben volt szerencsém jó két hetet tölteni a trópusokon (milyen fennkölten hangzik). Jártunk egy 16. században alapított, a 18. században átépített (és a közelmúltban felújított) templomban is. A városka ma sem nagy - csak az intézményei miatt város inkább, és nem falu. Nehezen tudom elképzelni, hogy valaha megtelt a több mint ötven méter hosszú templom. Sokáig nemigen lehetett több porfészeknél, amit rendszeresen kifosztottak és felperzseltek a kalózok. 

A felújítás alapos volt, a templom eredeti falfestéseit állították helyre: a falak fehérek, a mennyezeten egyszerű, a krisztusi parabolákat illusztráló ábrák. A meleg miatt nincs az ablakokon üveg, a nyílásokon ki-be röpködtek a fecskék. 

A templom előcsarnokában állt egy kézírásos tábla az itt szolgáló papok nevével. És elképzeltem, ahogy a 17. században megérkezik egy ambiciózus fiatal ágostonos pap a serény anyaországból, tele tervekkel és lelkesedéssel, és a lassan-lassan elfeledkezik róla a világ, híreket nem kap hazulról, levelei válaszolatlanok maradnak, neki pedig behatol a bőre alá a trópusi restség, vázlatait, terveit a nehéz fa íróasztala fiókjába zárja, a papírjai nyirkosak az örökös párától, kint tombol a hőség, perzsel a nap, ő meg csak ül nyíratlan hajjal, borostásan a hűvös, fehér épületben az arany oltár előtt, és nézi a fehér mennyezet előtt Isten ide-oda röpködő madárkáit. 

nem menő

Hetekkel ezelőtt olvastam ezt a cikket arról, menő-e a ferihegyi reptér, és a szerző, legnagyobb megdöbbenésemre, arra jutott, hogy szerinte az.

Szerintem meg nem.

Egyrészt ott van a rettenetes megközelítés, a felgyomosodott parkoló, és hogy csak vagyonokért lehet a terminál előtt közvetlenül megállni (közben ott fut a ceglédi vasútvonal egy köpésre, de vasúti kapcsolat, az nincs.) Ráadásul az egész terminál is kicsi, alulméretezett, hiába 2a meg 2b, péntek reggel 6 órakor nem háromszor kunkorodik a sor, és egyáltalán nem férnek el az emberek, nyáron meg iszonyú meleg is, mert a klíma nem tud megbirkózni a kinti negyven fokkal meg a bent szuszogó emberek testhőjével.
Az érkezési oldalon a folyosók szűkek, a női vécé előtt tömegjelenetek alakulnak ki, az útlevél-vizsgálatok előtt dettó, és ha bejön három gép, tele vannak a csomagkiadó szalagok. Arról már nem is beszélve, hogy a csomaghordó kiskocsi fizetős. Ilyet sehol sem láttam.

A pesti reptér nem menő. Szerintem ezek a menő dolgok,
A müncheni reptéren a zöldbe rakott fekvőfotelek a tengerentúli járatoknál (meg a designbolt).
A torontói reptéren az ivókút.
A pekingi reptéren a meditációs sziget (meg a még több ivókút, ami forró vizet is ad) és az USB-töltőállomások.
A párizsi reptéren a biztonságiak, akik kedélyesen pakoltatják szét az utolsó elemig a kézipoggyászt.
Az invernessi reptéren a kilátás az étteremből.
Az edinburgh-i reptéren a kávézó.
A jakartai reptéren a szabadtéri rész és a fafaragások (a zene viszont borzalmas, a sorállás a vízumért kiakasztó).
A londoni reptéren az Accecories (igen, szeretek ott bámészkodni).
A dubaji reptéren a hatalmas szökőkutak és az odabent röpködő madarak.

(Disclaimer: utalva az előző bejegyzésre, ezek nem problémáim, csak eszembe jutott a téma.)

Egér a Marson

Az olvasottak alapján
a) a bloggerek túlnyomó többségének legtöbb problémájával képtelen vagyok azonosulni.
b) az én problémáim/kérdéseim mások számára életidegenek.

Alien.

Szörp

- Ebből csinálunk bodzás limonádét?

- Igen, kicsit később. Addig tedd vízbe, jó?

- Jó.

van még

és az imént megérkeztek a kontaklencséim és a szennyesek is. Jó (vagy kár, nézőpont kérdése), hogy a búvárfelszerelés nem hiányzott a csaknem két nap alatt.

van

Van olyan nap, ami hosszabb huszonnégy óránál.
Van olyan hely, ahol a földrengés is megszokott.
Van olyan hobbi, ami örök szerelem.

De már itthon vagyunk.