Marci és az ajándékba kapott óra

Elhangzik karácsony napján az autóban, Budapest közigazgatási határán belül. 

- Apa, hányra vár minket a nagymama ebédre?
- Egy órára.
- Ajaj, apa! Már csak négy percünk van, hogy kiérjünk Ürömre. Már tizenkettő ötvenhat van!
- Tényleg, Marcikám?
- Igen. Sőt már csak három percünk maradt! Mert tizenkettő ötvenhétre ugrott!

Kreatív vagyok! Juszt is!

Nincs sem jó szemem, sem kézügyességem, és nem restellem bevallani, a szépérzékem is hagy kívánnivalót maga után. Ezek után logikusan következne, hogy a kreatív boltok teljesen hidegen hagynak. Sajnos azonban ez távolról sem így van, sőt totálisan elvesztem a józanságom egy-egy ilyen üzletben, és költök, mint a vadállat.

Karácsony

Sajnálom a karácsonyt, szerintem a legszebb ünnep, mégis valahogy sikk lenne fanyalogni miatta. Mert ott van előtte a stresszes ajándékhajkurászás, aztán a kényszeres bejglievés meg a kötelező rokonlátogatások. Egyiket sem bánom igazán.

De arte recipienda (azaz a művészet befogadásáról)

Egyetemista koromban az egyik gyakorlati tárgy keretében több héten át elmélkedtünk arról, miről ismerszik meg a valódi művészi alkotás. Sajnos soha nem érdekeltek igazán az elvont kérdések, ez a probléma sem tudott magával ragadni. A héten mégis ez jutott eszembe, amikor egyik este ottragadtunk a kanapén a képernyő előtt, az animációs filmek listájánál.

valóságsó

Amikor kilépek az ajtón, csak a szemem sarkából látom az ágak finom rezzenését, mire odanézek, üresek a gallyak. Teszek-veszek, megigazítom a lecsúszott, kivájt kis tököket, lassan megtöltöm őket újra, ügyelve, ne szórjak mellé semmit - és érzem, hogy közben négy-öt pici szempár figyeli minden mozdulatom. Behúzom magam mögött az ajtót, leveszem a cipőm, és mire visszafordulok, már el is kezdődött a műsor, jönnek a nagy fekete és a kisebb kék sapkások, a széncinegék illendően várnak a sorárukra, a kisebb és szemfülesebb kékcinegéket kergetni kell, elrepülnek és visszatérnek, veszekednek, civakodnak, egy-egy merészebb még az ablakra szerelt etetővel is megpróbálkozik, és mindaddig folyik az előadás, míg az utolsó szem szotyolát is ki nem ették az etetőből.

A fiam okos, a lányom szép

Egészen biztos voltam benne, hogy nálunk aztán nem lesz ilyen, hogy az egyik gyereken rajta lesz ez a cimke, a másikon meg az, azaz hogy Marci okos, Bori meg szép. Aztán egyszer csak azon vettem észre magam, hogy kettőt sem néztem, mégiscsak felcimkéztem őket magamban. Mert, mi tagadás, Marci okos. Bori meg szép.

A számok tükrében

Mennyi az esélye, hogy négyünk közül Marci ébred először, és megy öltözni? 100%
Hány darab alsógatya található a fehérnemű-tárolójában? Megszámoltam: 6
Nagyjából mennyi időt tölt felöltözötten itthon, reggelivel, illetve pasziánszot rakosgatva a Star Wars-os kártyájából? Mintegy 70 percet

A fenti adatok alapján mekkora az esélye annak, hogy Marci kiválasztja, majd felveszi az egyetlen olyan gatyát, amelyből kiszakadt a gumi, és csak az óvodában döbben rá az alsónadrágja hiányosságaira?

Credo quia absurdum

Gondban vagyok a karácsonnyal. Gondjaim nem újkeletűek - már évek óta tojástáncot járok, hogy valami összhangot teremtsek Marci fejében, aki mást hall itthon, mást az oviban, és mást a barátaitól.

Asszociáció

Már írtam, hogy a gyerekek betéve fújnak egyes Varró Dániel-verseket (azóta pár limerickkel is bővült a repertoár). Az állatkertben, a jegesmedvénél viszont teljesen másról beszéltünk Marcival.

- Tudod, mi az úszóhártya?
- Igen. Ilyen izé... az ujjak között. 
- Igen, bőrréteg, ami kifeszül, ha széttárja valaki az ujjait, és sokkal jobban tud vele úszni. 
- Tudom, anya, tudom. Mondjak egy jó rímet? 
- Mondjál, Marcikám. 
- Hártya-kártya. 
- Ez tényleg jó rím. 
- És, anya, ha volna olyan kártya, amin versek vannak, tudod, ilyen verskártya, akkor Varró Dániel lenne benne a Joker! 

Ami nincs és ami van

Sok mindenem nincs, ami anyu vagy a nagymama háztartásában magától értetődően van. Háztartási könyv. Zsírosbödön. Tortatál. Vasalópokróc. De egyértelmű volt, hogy recepteskönyvem lesz. Valamiért anyu és a nagymama sem vonalas, hanem kockás füzetet használt, a sors kezének kell tekintetem, hogy bár kifejezetten vonalasat kerestem, csak kockásat találtam én is boldogult egyetemista koromban a nagy papírboltban, hát azt vettem sok-sok esztendeje. Gyűjtögettem bele a recepteket, főleg a süteményesek száma gyarapodott, és vigyáztam a füzetre is, legalább kétszer költöztem, de a füzetet lelkiismeretesen elpakoltam, hogy aztán az új konyhámban elővegyem, és süssek belőle tovább mindenfélét, vaníliás kiflit, beiglit és a dagadt Marika csokis-meggyes piskótáját, Enikő kókuszos kockáját, sajttortát és Éva néni linzerét.

De most nincs meg. Keresném, mert itt a karácsonyi sütiszezon, és kellene belőle a kókuszos-narancsos golyó, a moszkauer, a nugátos kifli receptje, és nem találom. Fogalmam sincs, merre jár. Még jó, hogy a nagymama mézesét legalább két másik helyre is kiírtam.

A Mikulásról

Tisztán emlékszem a tavaly december 7-re. Cs. a világ másik felén leste a kolibriket, kedd reggel volt, és 9-re kellett odaérnünk a nevelési tanácsadóba a szokásos heti mozgásfejlesztő foglalkozásra Marcival.

Munkadélután

Már akkor gyanítottam, nem lesz az igazi az óvodai munkadélután, amikor még az öltőzőből meghallottam, hogy Marci J. néninek bizonygatja, nem fog anya bejönni, mert megyünk úszni. A csoportszobából olyan sűrű levegő áradt, hogy a kés megállt volna benne, de nem volt visszaút, mert Borinak megígértem, hogy kipróbálhatja az ovis játékokat.

A tél örömei

Amikor még csak lakásnézőben voltunk, csak lenéző mosollyal nyugtáztam a beépített hűtő szerény méreteit, a babakonyhákat idéző sütő láttán már elfogott az ideges vihogás, a jó hosszú (ám sajnos keskeny) erkélyben viszont azonnal megláttam a ki nem aknázott lehetőségeket. Arra azonban nem gondoltam, hogy 5 fok alatt is milyen jó szolgálatot tesz, mintegy 11 négyzetméterrel megtoldva a fridzsider szűkös méreteit.

Illetékes elvtárs

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy azt mondom a gyerekeknek: "Csak azt kérem, ne beszéljünk egyszerre!" Csak álltak értetlenül, én meg fuldokoltam a röhögéstől, amikor leesett, mi szaladt ki a számon. Remélem, a szemem azért nem meregettem közben.

Gyanú

December elejével ugrásszerűen megnőtt az úszótanfolyamokra járó gyerekek száma, iszonyú a tömeg az öltözőben, plusz a gondnok jó érzékkel elvitetett egy padot is. A hőmérséklet 30 fok fölötti, a páratartalom a 60%-ot veri, a körülmények alig elviselhetők. Elveimmel ellentétetben, a mihamarabbi szabadulást siettetve öltöztetem a lassan 140 centi magas, ám nem még csak óvodás 6 és fél éves gyermekem. Marci megadóan tűri, egy bágyadt őrgróf pózában, és közben kérdez.

- Anya, az űrhajó milyen gyorsan tud menni?
- Az űrhajó? Húzd azt a nadrágot, kisfiam, belesülök a csizmámba.
- Igen.
- Nem tudom, Marcikám. Add ide a lábad, hadd adjam föl a zoknid. Úgy, ügyes vagy.
- De mégis, anya, mennyivel? Hétszázzal? Nyolcszázzal?

- Nem tudom. Vedd a cipőd. Ugye az űrhajónak szökési sebességgel kell mennie, hogy legyőzze a Föld vonzását, és hogy...
- A Föld vonzása az a gravitáció, anya?
- Igen. Az. Vedd a másik cipőd, ott a pad alatt. Marcikám, te honnan tudsz ilyeneket?
- Hát valaki már mondta. Azt hiszem, te, anya. Azt hiszem, te voltál.