Nahát

Mit is mondhatnék? A dolgok ilyetén alakulása, a világjárvány, a karantén, a világvége talán meglepetésként ért, de nem váratlanul.
Az idő nagy részében a fejemben hátul apokaliptikus víziók futnak (pesszimista vagyok-e?), valószínűleg annak is köszönhetően, hogy minden évben több disztopikus regényt is elolvasok. És még hol vagyunk az azokban felvázoltaktól, ugye.

De az élet mégiscsak abból áll világjárvány ide, világjárvány oda, ki viszi le a szemetet, feldöntötte-e már megint a szél a szárítót a kertben, és miért nem lehet becsukni a szekrényajtókat és megfelelően használni a vécékefét.

Pláne, hogy négyen vagyunk egy végül is elég tágas lakásban, eléggé eltérő szükségletekkel és világlátással. B-val a legkönnyebb, valahogy előjött belőle a macskalélek, és mindenhol elvan boldogan. M, akit hosszú évek szorgos munkájával sikerült arra trenírozni, hogy ne adja alább napi két óra, igen intenzív testmozgásnál, megőrül a négy fal között, és alkalomadtán 15 kilométert fut. Cs. aggódik. Én nem.

Talán lesz időm most elrakni rendesen a téli ruhákat és cipőket és előszedni a nyárikat, átpakolni a spejzot, ültetek borsót az erkélyen is (muskátlit már vettem), megnézünk egy csomó filmet, amire nem volt idő, és megtanultam B haját parkettába copfba befonni.

Mindenesetre most egyáltalán nem tűnik túlzásnak a nyáron elrakott vagy 30 üveg lekvár.