Az élet csupa meglepetés

...legalábbis a Sparban szemmel láthatóan mindenkit váratlanul ér, hogy itt a karácsony, amikor esznek-isznak az emberek, és emiatt a szokottnál többet is vásárolnak. De a Sparban ez nyilván meghökkentő fejlemény, különben nem fordulhatna elő, hogy tejszínből a zacskós mind elfogyott, valamint a dobozosokból is az összes akciós, a lisztes és a cukros sorok kifosztva, és szemmel láthatóan fel sem lesz töltve még az idén.

... a munkahelyi feljebbvalómat ugyancsak meglepetésként érte, hogy itt a karácsony, és az emberek kiveszik a szabadságukat (már csak azért is, mert a HR kért-könyörgött-fenyegetett e tárgyban), mert ilyenkor az ember otthon akar lenni a családjával bejglit enni meg fenyőillatot szagolni. Így érhette meglepetésként, hogy mindenki kivette a maradék szabadságát, beleértve az egyik kisgyerekes kollégát is, és ezen úgy felbőszült, hogy nyílt levélben tájékoztatta, nem óhajt vele tovább együtt dolgozni - bizarr ezt olvasni a sok merry christmas meg happy holidays között.

...és persze jómagam kis családommal is álomvilágban élek, azt gondolván, hogy a fogyasztói társadalomban nem olyan nagy dolog egy zuhanykabin megvásárlása, mert bizony az, és aranyvasárnap megáll a szerelvényboltokban az élet, és csak január negyedikén indul csikorogva újra, addig nix kabin, nix zuhany - de szerencsére a folt sem terjeszkedik tovább (mert a kádat használjuk).

Probléma pipa

Épp azon gondolkodtam, hogy az összeomlás vagy a szétesés írja-e le találó van az állapotomat, amikor kiderült, hogy beázott a szomszéd. Tőlünk.

Annyit is ér

aki nem tudja még a gimnáziumi irodalom-tananyagot sem, de idézni persze bátor, ráadásul József Attilát, nem Balassit meg Berzsenyit, Tinódi Lantost vagy a Siralmas énnékömöt, József Attilát, akiről a tízéves is tudja, hogy öngyilkos lett szerencsétlen, és ez nem puszta frázis, mert tényleg szerencsétlen volt és nyomorult, és azt se feledjük, hogy ez a brigád mennyiben bír közösséget vállalni a József Attila-félékkel, a hidegben a szenet felszedegetőkkel, az árvákkal, kitaszítottakkal, megnyomorítottakkal és megalázottakkal, a nem mellesleg kérlelhetetlen szigorúakkal, és persze József Attila akkor is az egyik legnagyobb - ráadásul 20. századi és könnyen befogadható költő - marad, de hát már harminckét évesen megírta, az egész népet fogja taní-tani - de ilyen ostobákra valószínűleg nem számított még ő sem.

Vagy túl türelmetlen vagyok, vagy túl korlátozó

Elmentünk Borival csúszdázni (csak ő csúszdázott) egybekötve a boltlátogatással. A csúszdázni egy három év körüli kislány uralta. Direkt lassan mászott fel, aztán percekig üldögélt tétlenül a csúszda tetején. Bori a második kör utàn megunta a dolgot, és mivel gyorsabb volt a kicsinél, elébe vágott (biztattam), hiába visított a másik, mert beszélni még nemigen tudott. Ott volt apja-anyja, végig próbáltàk nógatni, csússzon már, oldalra húzták, hogy Bori elférjen mellette, és persze kismilliószor elmondták, hogy az utolsó csúszás, aztán mennek. A harmadik után nemhogy a gyerek, már én sem hitt nekik. Amikor végül elindultak, pár másodperc után a kiscsaj visszaszaladt (!), és újra bekötött a csúszda tetejére. Akkor már rámordultam, mozduljon, ne szórakoztatásson már tovább.

A szülei végül elcincálták, de hazafelé azon gondolkodtam, ha az én gyerekem lett volna, mikor kaptam volna le a csúszda tetejéről. És nem tudtam nem arra jutni, hogy öt percen belül.

A negyven az új mennyi?

Voltunk ma a gyerekekkel vállalati Mikulás-ünnepségen - és igen, a hatéves és a tízéves a felsőbb korosztályba tartozik már. Néztem a sok két-három-négyévest, sokak anyját-apját ismerem is. A legtöbb korombéli. Csak hüledeztek, mekkorák már a gyerekek, még Bori is - és én olyan boldog voltam, hogy már ekkorák, és nem kapnak hisztériás rohamot a Mikulás láttán, nem döntik magukra a narancslevet, nem kell a sarkukban ólálkodnom, mikor rántják magukra az asztalterítőt rajta fél kiló sajtos pogácsával és vegyes édes aprósüteménnyel. Nem hiszem, hogy bírnám energiával, ha most lennének kicsik és oktondik.

Emlékek az abszurd világából

Amikor az egyik nagyszínház színpadán az előadás előtt ott állt a cégtulajdonos, az egy estére kibérelt színház nézőtere meg tele volt a kedves dolgozókkal, barátaikkal, rokonaikkal, és a színpadon álló ember megköszönte mindenkinek az egész éves munkáját, és megköszönte a családtagoknak is, hogy segítik a kedves dolgozó munkáját és biztos hátteret nyújtanak és elviselik az egész éves nyűgöket, 

akkor, ott, a páholyban ülve, a gyerekek és Cs. között

eszembe jutott a három évvel ez előtti karácsonyi ünnepség a Duna partján álló cifra palotában, amelynek az ablakai alatt éppen a tüntető diákok masíroztak, és az egyik főasszony emlékeztetett minden összegyűlt dolgozót, hogy hálásak lehetnek a sorsnak, hogy éppen ott dolgoznak, ahol, és minden munkanap mindenkinek igyekeznie kell, hogy megfeleljen a nagy múltú intézmény magas szellemiségének és eszmei követelményeinek. Aztán egy jobb sorsra érdemes gyerekkórus énekelt. 

Volt kollégám, aki a nehéz bársonyfüggönybe burkolódzott kínjában, a főnököm, akinek hetek voltak hátra gyakorlatilag a munkaviszonyából (igaz, a felmondás előtt hónapokig volt táppénzen), pléhpofával falta az aprósüteményeket, aztán amikor a gyerekkórus elhallgatott, perceken belül visszaszivárogtunk az irodába, annyira kínos volt a kötelező jópofizás. 

Ennyit az emberarcú közigazgatásról és a rút nagyvállalatokról.

Természetfilm

Csodálatra méltó az a kényelmes, kizökkenthetetlen elegancia, az a kibillenthetetlenül kényelmes, belső békéről tanúskodó lustaság, a macskafélékre jellemző független időbeosztás, amely a gyerekeket jellemzik hétköznaponként reggel hét óra és 3/4 nyolc között.

Mert annyira ráérek

A múltkor összeakadtam egy anyukával, és elmeséltem, hogy szombat reggel minyontanfolyamon voltam (még tavaly kaptam a kupont születésnapomra). Az anyukat m erre felvonta a fél szemöldökét, és megjegyezte, hogy nem érti, másnak hogy van ennyi ideje. Hát mint más, majd felröhögtem, sajnos igazán nem érzem időmilliomosnak magam, a 6 órásra fizetett, valójában a többiek nyolcórásával azonos időt lehúzva, másodállásos kiadói megbízásokkal, harmadállásos szövegírásokkal, este fél tíztől éjjel egyig tartó második (harmadik?) műszakkal. (Nem panasz, kifejtettem máshol, máskor, hogy szeretem a munkám,)

Szóval mivel időm mint a tenger, gyorsan bevállaltam még két dolgot. Egyrészt a közelben közösségi kert létesül, és nagy lelkesen csatlakoztam az elsők között. Balatonon úgyis mindig a földet túrtam feszt, meg itthon az erkélyen sem ismerek mértéket, legalább lesz egy 6 négyzetméternyi földem egysaroknyira. Lesz komoly kertszerződés, tegnap meg oktatás az ankéton kertgyűlésen, mert a közösségépítés is nagyon fontos állítólag, sajnos engem ez nemigen érdekel, csak hogy túrhassam a földet. Néhány kertkartárs meg kifejezetten ellenszenves is, a múltkor a kert nevéről kellett megegyezni, hát amikor a Reménykeltő áldáskert meg hasonló javaslatok elhangzottak, majd lefordultam a székről. De hálistennek a többség józansága diadalmaskodott, és még megy a vita névről. Hirtelen előléptem nyelvész szakértővé, mert latin nevet akarnak, utalva a kerület római múltjára.

A másikról még nemigen tudok semmit, de a kolléganőmmel indultunk egy belső céges pályázaton, ahol ugyan nem nyertünk, de az ötlet jónak találtatott, és úgy tűnik, jövőre kettőnk közreműködésével megvalósítja a vállalat. És most be vagyok tojva, nemigen látom, hogyan lesz ez, mert már így sem bírok egyenesbe kerülni semmivel, és akkor még hol van a projekt és hol van a kert.

A minyonjaim viszont itt vannak.