Most múlik pontosan

Holnap hatályba lép a munkaszerződésem felbontása, és ezzel lezárul egy majdnem tízéves korszak. Sajnálom. Szerencsém volt, jó lapoknál, (alapvetően) jó emberekkel dolgozhattam együtt, nem kényszerültem méltatlan helyzetekbe, megbecsültek, és én is próbáltam megbecsülni magam. Csak utólag fogok rájönni, mi mindent tanultam itt, értékelni szerencsére menet közben isértékeltem.

Borbála tíz hónapos

Már nagy baba, sőt hamarosan kinő a babakorból és átlép a kisgyerekségbe. Méretileg nem teljesíti túl a tervet, sőt: még mindig a 68-as méretet hordja (ezt szolták 6-9 hónaposaknak ajánlani), de még egy-két nagyobb 62-es ruhája is van. Úgyhogy hálistennek simán jók rá azok a cuccok, amiket Marci hordott jóval fiatalabban.

Mit csinál:
* mászik és jön-megy, szánt-vet, pakol, bútorok mellett feláll, de leginkább mászik és mászik és mászik.


például
felmászik a virágtartóra (egy cserép már áldozatul esett)





bemászik az íróasztal alá kábelt rágcsálni (a cumi a szájban csak álca, amely csak a kispályásokat tévesztheti meg)








felmászik a lépcsőn, ha nem csukjuk be a karámot (ezt nem fényképeztem, inkább lehoztam)

bemászik az elöl hagyott dobozba, majd kimászik belőle.










Az evés még mindig rapszodikus, Borbála ugyanis egyrészt finnyás veszettül, másrészt szereti maga intézni a dolgait. Az első tényezőt úgy tudom kivédeni, ha édessel próbálkozom, de a tejtermékek is sikert arattak, sőt van valami rettenetesen halszagú babakaja, azt is örömmel betolja.
Az önállóskodását pedig úgy akartam kicselezni, hogy darabos kaját (főtt répákat adtam a kezébe. Először nagy volt az öröm, utána jött a kiábrándulás. A répák szomorú toccsanással értek földet 3 másodperccel később - erről már nem készült fénykép.

Hát persze

Mindazok után, amit írtam a száraz köhögésről, no mire lettem figyelmes szombaton éjfél után? No ki köhögött így? Hát persze, hogy a Bori.

Több helyről tájékozódtam, és a hallottak alapján egyelőre úgy döntöttem, nem krupp. Azóta átváltott ő is durván zaccos köhögésre. Eddig pont olyan a kórság, amilyen Marcié volt.

Szusz

Keddtől itthon voltunk hárman, a piros torkú, köhögős Marci, a bámész szemű Borbála és én, akinek a) lapzártája volt b) pénteken nyilvánosságra került lapjának kiadóváltása és ezzel állásának megszűnése c) és ezzel kapcsolatban számos elintéznivalója akadt. Amikor erről a három pontot sikerült elfelejtenem (nem sikerült), nagyon jó volt csak úgy itthon lenni a pupákokkal. Marci négy napig feszt legózott, tök jókat épített duplóból, kétségbeesetten visított, amikor Bori megközelítette a műveit, kikapkodta a kezéből az embereket (Bori főleg ezekre bukik), lehozta neki a golyógurítót, és kb 2 percig együtt gurítottak. Ezen kívül felfedezte a CD-ket, az elmúlt napokban mintegy tizenötször hallgattam meg Mazsola kalandjait. A jövő héten előszedem a lemezjátszót meg a régi meselemezeimet odafentről. Hétfőtől ovi.


Bori hiába is próbált itt még tiltakozni, Marci jóóóól megfogta, és pózoltak együtt. A lényeg, hogy mindkettőjük fején korona van (Borién duplós tűzoltófecskendőből). Marcién meg...Penelopé Cruz-os L'Orealos papírcsíkból.

Itt meg golyót gurítanak együtt. Egy golyóval!

Öröm

Minden szülőnek vannak irreális és megmagyarázhatatlan parái (néha az is irreálisnak tűnik, hogy szülő vagyok, höhö), nekem a köhögés az. Nem az akármilyen köhögés, hanem a száraz, éjszakai, amikor nem tudni, mitől köhög a gyerek, csak köhög-köhög és kínlódik. Valószínűleg túl sokat olvastam a Kincskereső kisködmönből a Körtemuzsika című fejezetet. A vacsoránál a félrenyelésre rá se rántok, rutinból püfölöm Marci hátát és nyúlok le a torkába, és bányászom ki a megcsócsált és gombóccá összeállt kiflialkatrészeket, de az éjszakai köhögéstől kiborulok, és azonnal kruppot vizionálok és fuldoklást, hiába nyugtatott meg dr T., hogy ugyan, anyuka, nem kell attól félni. Mindenesetre, amikor Marci kedden éjjel 2-kor sírva-köhögve ébredt, és nem volt mit felköhögnie, betojtam, Marci persze átjött, én meg még két óráig tök ébren feküdtem, az ablakot kinyitottam, és a spricniből ötpercenként permeteztem, és vizes pelenkát terítettem a radiátorra. Aznap éjjel nem köhögött többet.

Azóta itthon van, láza nincs, kicsit bágyadt, torka kicsit piros, de már hurutosan köhög! Van minek örülni.

Hétvégésdi

A hétvége jelentős részét a Margitszigeten töltöttük. Szombaton még nagy volt a köd, de így is szép volt a sziget, opálos-szürkésen, a színes levelekkel, az ember várta, hogy egyszer csak megjelennek a Gyűrűlidércek a homályból. De csak néhány nyugdíjas meg kutyaséltáltató jött. Az út mellett futó keskeny sétaúton így versenyezhettünk Marcival, ami abból állt, hogy először kijelölte, hol lesz a cél, aztán visszaballagtunk a rajtig, aztán elindultunk a cél felé, Marci tekerte a bringát veszettül közben teli torokból kiabált nekem (Ne menj ki a sávból, anya! Ne menj ki!), én meg rohantam, mint az őrült, magam előtt a babakocsival. A versenyszellem nagy úr. Kétszer nyertem, az utolsót feladtam, mert már nem kaptam levegőt. A távok ugyans több száz méter hosszúak (hosszúk?) voltak, nem az én kondimnak való ez.

Viszont a tereptárgyakat ügyesen kikerültem (Anya, arra kérlek, verseny közben kerüld ki a reklámtáblát. Nekem nem kell mondani, hogy kerüljem ki, mert én magamtól kikerülöm.), Borbálát megint sikerült hibernálni, nem ébresztette fel sem a fejhangon való visítozás, sem a jó nagy döccenések, sem az az őrült sebesség, amivel a babakocsi száguldott.

Márton-nap

Még kicsit zavaros Marcinak ez a születésnaposdi-névnaposdi, de azt már levette, hogy ez két olyan alkalom, amikor ajándékokat kap. Azzal is bepróbálkozott, hogy névnapjára meghívja az egész óvodát, de ezt hárítottam, hogy ez névnapon nem szokás. Remélem, születésnapjáig még szűkíti a létszámot.

Tőlünk a nagy (és egyetlen) ajándék egy Duplo Ferrari volt, szállítókamionnal, sofőrrel, miegyébbel. Nagy sikert aratott.


Az élességbeli hiányosságokért elnézést, igen, én is látom, hogy nem éles, de még nemigen tudok éles képet csinálni sajnos.

Isten éltesse!

Születésnapi bulira voltunk hivatalosak pénteken, K., Marci unokahúga immár nem hónapokban, hanem években számolja az idő múlását. Nagyon jól sikerült összejövetel volt, a fő ajándékot, egy gigantikus babaházat az ünnepelt rögtön birtokba vette, és nemcsak ő, hanem a jelen lévő unokatesók is. (Volt unokabáty, unokanővér és unokahúg is.) E., a háziasszony azt kérte, sütit vigyünk, persze jó a bolti is, de nagyon megköszöni, ha sütök bármit. Én meg mondtam, hogy nem gond, bármit megsütök, és ebben is maradtunk.

Sokáig vacilláltam, mi is legyen, mert egyrészt domborítani is akartam ennek minden aspektusával (azaz ne legyen snassz kevert tészta és legyen mutatós meg persze überfinom) de legyen gyors vagy legalább előre elkészíthető, mert sok időt nem tudtam rászánni.

Végül lett háromféle sütemény, sós, édes, torta és nemtorta. A domborítás sikerült, de most egy darabig nem akarok lisztet látni, maradok a receptolvasásnál, az legalább nem csinál rumlit.

Meg kellett

Megyünk haza az oviból, beszélgetünk.

- Képzeld, anya, ma nem kellett árulkodom G-re.
- Nagyon örülök, kisfiam.
- De Cs-t azért meg kellett mondanom.

35

Szombatra azt találtam ki, hogy menjünk fel Dobogókőre, járjunk egyet a szép őszi időben. Sajnos Marcival nem tisztáztuk előre a kirándulás alapvető szabályait, így a következő mondatok folyamatos ismétlésére kárhoztattuk magunkat.

- Ne kiabálj az erdőben, kisfiam!
- Ne verd az ágakat azzal a bottal, Marcikám!
- Ne dobd azt a követ a babakocsi felé, ne, apa felé se, és énfelém se!
- Ne rugdosd a bokrokat!
- Ne sivalkodj!
- Ne mutogass a nénire!
- Ne rohangálj azzal a bottal a kezedben, még kiszúrod a szemed!
- Ne nyalogasd a kilátó korlátját!
- Nézz a lábad elé, jaj, mekkorát estél!

Szóval elég fárasztó volt, és nem fizikailag.