Minden szülőnek vannak irreális és megmagyarázhatatlan parái (néha az is irreálisnak tűnik, hogy szülő vagyok, höhö), nekem a köhögés az. Nem az akármilyen köhögés, hanem a száraz, éjszakai, amikor nem tudni, mitől köhög a gyerek, csak köhög-köhög és kínlódik. Valószínűleg túl sokat olvastam a Kincskereső kisködmönből a Körtemuzsika című fejezetet. A vacsoránál a félrenyelésre rá se rántok, rutinból püfölöm Marci hátát és nyúlok le a torkába, és bányászom ki a megcsócsált és gombóccá összeállt kiflialkatrészeket, de az éjszakai köhögéstől kiborulok, és azonnal kruppot vizionálok és fuldoklást, hiába nyugtatott meg dr T., hogy ugyan, anyuka, nem kell attól félni. Mindenesetre, amikor Marci kedden éjjel 2-kor sírva-köhögve ébredt, és nem volt mit felköhögnie, betojtam, Marci persze átjött, én meg még két óráig tök ébren feküdtem, az ablakot kinyitottam, és a spricniből ötpercenként permeteztem, és vizes pelenkát terítettem a radiátorra. Aznap éjjel nem köhögött többet.
Azóta itthon van, láza nincs, kicsit bágyadt, torka kicsit piros, de már hurutosan köhög! Van minek örülni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése