Már el is felejtettem

...milyen ez, itthon maradni hármasban egy egészségessel és egy lábadozóval, aki már annyira nem beteg, hogy ne tudná piszkálni a testvérét feszt, de nem egészséges még ahhoz, hogy nekiinduljunk mondjuk egy múzeumnak, az eső meg szakad, kimenni nem tudunk sétálni, és itthon megyünk egymás idegeire, pont mint három éve, csak most nem a Thomas, a gőzmozdonyt kell olvasnom, amit utáltam, hanem a Gyűrűk Urát, amit szeretek, viszont engem is kerülget valami nyavalya már napok óta, úgyhogy nem elég, hogy a torkom is fáj, de a hangom is, mint a gyűrűlidérceké. Egy idő múlva úgyis megéhezik valaki, amíg kifőzöm a tésztát, addig oltári felfordulást lehet csinálni három perc alatt, ebéd alatt az addig is folyamatosan zajló szekatúra átmehet erősebb ekézésbe, aztán valaki megsértődik, duzzogni kezd, mire én kiosztok mindenkit, és öt percre magamra húzom a vécéajtót, de valaki oda is utánam jön, közben leesik, kiborul, ledől, szétszóródik ez vagy az, aztán elmúlik a nap nagy nehezen, a lakás csatatér, a hangom rekedt, a torkom fáj, a türelmem nulla, és mintha egész nap szenet lapátoltam volna.

És eszembe jut, hogy mintegy két hete A. kolléganőmnek felhívtam a figyelmét: bár éppen kellemes helyettesíteni a beteg gyerekkel otthon maradó munkatársat, beteg gyerekkel otthon maradni sem éppen méznyalás.