Égszakadás és katicás csengô

Szóval voltaképp jó dolog tetôtérben lakni, csak ilyenkor nem nagyon, és mivel pénteken az ovi is megkezdte a szülôbarátnak épp nem nevezhetô hathetes nyári szünetet, hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, még csütörtökön lemegyünk a gyerekekkel Balatonra, hogy elkerüljem a pénteki rettenetes forgalmat a sztrádán (ha vezetésrôl van szó, hajlamos vagyok a kishitûségre). Még elég jól vettem az este hét után is araszoló kocsisort a Mártírok útján, illetve a hármas koccanást, ami miatt a tûréshatáromhoz mérten túl sokat vánszorogtunk a Budaörsi úton, de ezeket a viszontagságokat hamar elhomályosította a Tárnoknál lecsapó és Szabadbattyánig kitartó vihar, a Fehérvárnál hatvannal elèm vágó kamion, ami miatt kénytelen voltam sávot váltani ugye, de hahá, ekkor kezdett igazán szakadni az eső, méghozzá annyira, hogy még az ablaktörlők sem bírták, de legalább láttam az előttem haladó autó lámpáit, amit szerencsés jelnek vettem, mert közel sem voltam biztos abban, hogy bármilyen más jármű lámpáit képes leszek kivenni a szélvédőn vastagon csurgó vízfolyamon keresztül, és figyeltem és ráncoltam és koncentráltam veszettül, és ekkor szólalt meg cérnahangon Marci hátul, hogy anya, félek, én meg mondtam neki, hogy nem kell félni, kisfiam, aztán egy velőtrázó piiiing hallatszott, mert Bori pont akkor vette észre, hogy mégiscsak eléri a biciklicsengőt, mert a bringának már nem volt hely a csomagtartóban, hát betettük az ülése elé még induláskor.