pupákék

Talán útmutatásnak is felfoghatom, hogy az utóbbi időben többször is hirtelen, váratlanul és rövid időre a tanult szakmámban találtam magam, és olyan érzés fogott el, mint ahogy a béka érezheti magát, ha belecsobban egy poros nap után a langyos tavacskába. Jó volt régi szövegek között keresgélni, mondatszerkezeteket boncolgatni, utánakeresni ennek vagy annak a történetírónak, rácsodálkozni arra, hogy amit valaha éveken át tanultam, ott van egy eldugott katalógusban az agyam hátsó részében még, porosan, igaz, de megvan, ha egy-egy cédulát meg is rágtak a felejtés apró egérfogai. Mostanában ráadásul Marcinak olvasok a trójai háborúról, kifejezett kívánságára, és meglepő módon imádja, minden este külön kéri, és azon veszem észre magam, hogy olvasás közben keresem a ritmikus mondatfoszlányokat, hol egy daktilusz, hol egy szpondeusz, összeáll-e vajon véletlenül egy hexameter. Könnyedén szökkenek ki a négyszótagos, csupa diftongusos görög nevek fogam kerítésén, íme, itt a gyönyörű Helené, zokog anyjának Akhilleusz, mert a görögöknél nem volt ez szégyen, megfutamodik a harc elől a gyáva és piperkőc Parisz, Hektór siratja maga sorsát és szép feleségéét, pici fiáét előre, görbén néz fölfelé a leleményes Odüsszeusz, a bagolyszemü Pallasz kedvence, sereglenek elő mind a könyv lapjairól, régi ismerős az összes, istenek játékszere mind valahány, a könnyenélőké, akikkel jaj, ha összeakad a földi halandó. Már régen láttam őket, olvastam róluk, de este a gyerekszobában a lámpa fényénél mind körénk gyűlnek, ülnek a párnán, ágynemű ráncán, hősök a múltból, sorsok a mából.